Soha nem dicsérgetünk komcsit, se Nagyot, se Hornt, se Pozsgayt

Nagy Imre nevét nálam többször az elmúlt években maximum történészek és sokkal elszántabb újságírók írták le. Mert anélkül, hogy magamnak valami igazán érdemleges hatást kiváltó tevékenységet vindikálnék, azt öndicséret nélkül is leírhatom, le is íron, hogy a Mandineren még 2018-ban – te jó ég, tehát már 7 éve – megjelent cikkeim az egykori miniszterelnökről viszonylag nagyot szóltak. Az írások témája az volt, hogy ennyi idővel a rendszerváltoztatást követően igencsak ideje volna szakítani a romanticizált Nagy Imre-képpel és tudomásul venni, hogy 1989-ben teljesen mást jelentett a neve és az újratemetés ténye, mint akár 2018-ban - pláne ma, 2025-ben.

Nagy Imre _viszonylagos_ érdemei mellett is olyan politikus volt, aki hazájának szánt szándékkal ártott, idegen érdekeket valósított meg, kollaboránsként tevékenykedett, ráadásul a magyar társadalom szétverésében elévülhetetlen bűnöket elkövető, vérbeli bolsevista elveket vallott. Ilyen személyekről pedig egy demokratikus társadalomban maximum úgy emlékezünk meg, mint elkövetőkről, akik Magyarországot egy sötét korszakba húzták le.

Annyi személyes szálat hadd hozzak fel - szerintem erről korábban nem sokat beszéltem nyilvánosan -, hogy közvetve a műsorvezetői melóm is ezeknek az írásoknak köszönhetem. Hiszen ezek kapcsán hívott be egy tévés vitára az Echo TV Jeszenszky Gézával - még egyszer, innen is jobbulást kívánok -, majd ezt látta valamivel később az M5 akkori csatornaigazgatója, Siklósi Beatrix és így kerültem a ma is futó Ez itt a kérdésbe. Vagyis hát velem indult. A _tabudöntögető_ cikkek hatása, ugye.
Igen, irónia.

A mai nap persze elsősorban nem Nagy Imre bűneiről szól - arról egyébként is beszéltem eleget ezekben a cikkekben -, hanem az emlékéről. Arról, hogy mit jelentett 1958-ban, 1989-ben és mit jelent 2025-ben. És szervesen nem tartozik témánkhoz, ám hadd hozzak ide egy példát, amiben a dualizmus időszakát és a Kádár-rendszert hasonlítom össze. Szinte már blaszfém a kettőt egy mondatban megemlíteni, de higgyétek el, a magyar társadalom sajnos nem elhanyagolható része igenis meg szokta tenni ezt az összehasonlítást, nem a Ferenc József-féle érát dicsérve.

Az 1849-ben kétségkívül jogtalanul és aljas módon kivégzett miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos nevét Budapesten már 1875-ben viselte közterület. Konkrétan Budapest születése után nem sokkal ez megvalósulhatott. Pár évtizeddel később, de még bőven a dualizmusban pedig Kossuth-szobrokat is állítanak, aki - ezt a vitát sem itt akarom elkezdeni - kissé más minőséget képvisel, mint a mártír miniszterelnök. Mármint a valóban mártír Batthyány.

El tudjátok képzelni, hogy 1975-ben, az ún. érett Kádár-rendszer közepette utcát neveznek el Nagy Imréről? A nevét sem lehetett kimondani. És ha valami, az ilyen szimbolikus különbségek jól megmutatják, miként viszonyul egy rendszer a saját bűneihez.
De vissza a témánkhoz.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Nagy Imre újratemetése 1989. június 16-án az egész nemzetnek adott lelkierőt a rendszerváltoztatás végrehajtásához. Mert ott és akkor - nem máshol, nem máskor - nem Nagy Imréről szólt ez, hanem Kádár János rezsimjének gonoszságáról és bűnösségéről. Arról, hogy ennek véget kell vetni és véget is vetünk.

Ez az idő rég elmúlt. Tisztelettel emlékezünk arra az 1989-es napra, de nem annak egyik szereplőjére, Nagy Imrére. Ki kell mondani, hogy komcsikat nem ajnározunk. Újra és újra.

Nem mosdatjuk őket, nem állítunk róluk pozitív dolgokat és nem kezeljük őket a nemzet építő részeként. Legyen szó Horn Gyuláról, Nagy Imréről vagy akár Pozsgay Imréről, Szűrös Mátyásról. Mert én ugyan egy pillanatig sem osztom azokat az elborult ötleteket, hogy mindenkit ki kellett volna zárni a magyar közéletből ‘90 után, aki akár MSZMP-tag is volt - ez teljes képtelenség, őrült túlkapás -, de a másik végletbe sem eshetünk.

Ugyanis aki egy elnyomó, kollaboráns államszervezetben vezető tisztséget töltött be, annak semmi keresnivalója nem lehetett volna egy demokratikus, szabad társadalom történelemkönyvében a jók és tiszták lapjain. Nemhogy a hősök között megemlítve őket. Nota bene, ha volt valaha jó akciója a SZDSZ-nek - az is csak karöltve a Fidesszel -, akkor csakis a négyigenes népszavazást lehet megemlíteni, aminek köszönhetően sikerült megelőzni, hogy az MDF köztársasági elnököt csináljon Pozsgayból.

Engem nem érdekel az a fajta érvelés, hogy amíg Pozsgay csak elnyomott, addig Nagy rabolt és gyilkolt is, ezért előbbit bármennyiben is fel kéne mentenem. Rengeteg alkut meg kellett kötni a szocializmus évtizedei alatt annak az embernek, aki szeretett volna előrehaladni, mert a tehetség valóban nem mindig volt elég, és nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezért bárkit is kárhoztassunk, de államminiszternek, meg a Hazafias Népfront vezetőjének nem volt szükséges lenni.