sok egyéb mellett a 19. századi Franciaország társadalmi reakciói jól megmutatják, mennyire kell komolyan venni és főleg hosszabb időre állandósultnak tekinteni a plebs elgondolásait, érzelmeit, úgynevezett fölhatalmazásait.

Napóleon sikerei csúcsán van a konzulátus idején, teljesen demokratikus rendszerben is megválasztanák bárminek, majd császársága vége felé úgy ábrándulnak ki belőle, hogy sokáig nemigen sírják vissza. jó ideig elképzelhetetlennek tűnik, hogy a Bourbonok visszatérhessenek - akikről Napóleon soha nem állította azt az elhíresült szállóigét, ellentétben egy 18. század végi francia újságíróval -, aztán XVIII. Lajosból őszintén szeretett király válik, aki soha nem próbált visszaélni hatalmával és a polgárosulás folyamataiból szinte mindent megtartott.

III. Napóleonból csak a neve miatt lesz köztársasági elnök - itt már újfent visszasírják a bonapartizmust az emberek -, majd egy nem teljesen vérmentes államcsínyt követően a század egyik legprosperálóbb államává teszi Franciaországot, a ma ismert Párizst is neki köszönhetjük - nem a mindenki által ismert marxista butaság miatt -, a társadalom minden rétege sokkal jobban él alatta, mint előtte, egyre demokratikusabb is a rendszer, mire jön a háború a poroszokkal és hopp, III. Napóleon egy ripaccsá változik a történelmi emlékezetben, aki nem is volt jó soha sem, ellenben nagyon nevetséges, az igen.

ilyen a társadalmi _status quo_. mindig is úgy van, ahogy még tegnap sem volt és soha nem lesz úgy holnap, ahogy holnaputántól lesz.