Tudjátok, milyen körülmények között történt egy cirkuszban az oroszlánok műsora?

Az idomár a kezében tartott egy pálcát, eléggé hasonlót a lovaglópálcához. Azzal irányította és fegyelmezte az állatokat, ha szükségesnek bizonyult. Ezt azért tehette meg, mert az oroszlánok azt hitték, az nem egy egyszerű bőr- vagy fadarab, hanem rájuk nézve veszélyes fegyver, ami komoly kárt tehet bennük, ha nem engedelmeskednek vagy esetleg rátámadnának a tanítójukra. Amíg ez a status quo fennállt, az idomár élete biztonságban volt, nem mertek odakapni.

Pont olyan körülmények között működött a balliberális értelmiség érinthetetlenségének és megkérdőjelezhetetlenségének kultusza, amint az oroszlánszelídítő pálcája a ketreceken belül. De elég volt csak egyszer megtudnia az oroszlánnak, hogy az nem más, csak bot, és annyi volt.

Ezen analógia alapján mindenki elhitte tehát, hogy ezek bizony rettentő okos emberek, hiszen annak idején ők csinálták a Beszélőt is, Heller olyannyira elnyomott volt, hogy bejárta a világ egyetemeit, Kis János marxista szempontból kritizálta a szovjet típusú társadalmat, Demszky meg maoista kitérő után az alföldi pampák között, éjszaka utaztatta szamizdat szerkesztőségét. Micsoda kalandok! És ugyanezek az emberek a feltétlen tiszteletük értelemszerű megtartásával hajóztak át a rendszerváltoztatást követő érába is.
Ők csak tudják a frankót, nem?

Rengeteg illúziót azért sikerült megtartani a magyar társadalomban - felhozhatnék itt Nagy Imre megítélésétől kezdve nem egy történelmi kérdést -, mert hiába alakult át egy pillanat alatt piacgazdasággá tervgazdálkodásból, demokráciává diktatúrából az ország, az elméleti okfejtések java részét ugyanazok a személyek tették, akik már bőséggel ott voltak az ún. ellenzéki szervezkedésekben is. És amelyeknek nagyon igen komoly balos háttere volt, csak hogy még egyszer utaljak Kis, Demszky vagy mások előéletére.

Mert hát teljesen nyilvánvaló, hogy az Ellenzéki Kerekasztalnak semmiféle társadalmi felhatalmazása nem volt azon túl, hogy bizonyos szükségszerű, a szabad választások lebonyolítását biztosító szabályokról alkura jusson az állampárttal. Egyáltalán miért kellett tárgyalásokba bocsátkozni az MSZMP-vel, a párttal, amelyik de facto fel️kasztotta és bebörtönözte az ’56-os forradalmárokat? Miként magyarázható az, hogy az Ellenzéki Kerekasztal elfogadta legitim tárgyalópartnernek azt a pártot, amelynek sem elődei, sem saját maga, soha az életben nem szerezte meg legitim úton a hatalmat? Hogy lehetett ebből Nemzeti Kerekasztal?

Úgy, hogy az akkori ellenzék - kivéve 1-2 alakot, akiket most nem nevezek meg, mert teljesen nyilvánvaló kikről és főleg kiről van szó és már akkor is látszott, hogy magasan a többiek felett állnak tehetségben - jellemzően dilettáns emberekből, ügynökökből, illetve olyan elemekből állt, akiknek érdekük volt, hogy a társadalmi státuszukat mindenféleképpen megtartsák. Ez pedig nem sikerülhet úgy, ha minden borul és mindent tisztán, a nulláról kezdünk.

És persze lehet mondani, hogy szükséges volt az MSZMP kommunistáit bevenni a buliba, hiszen itt állomásozott még a szovjet hadsereg és a felfegyverzett Munkásőrség is, de ezeket az indokokat csak a helyzettől tartó, még inkább félő ember hihette el. Nota bene, biztosan túlzok, egy valamennyi nagyképűség és annak élvezete, hogy akkor még éppen csak éltem, de ennyi luxust megengedek magamnak. Sok mindent utólag könnyebb megítélni. Nem érdekel.
A szovjet hadsereg arra sem volt képes, hogy Moszkvában visszavegye a hatalmat, akkor mennyire volt reális elképzelés, hogy akcióba kezd a legnyugatibb megszállt országban? Irreális feltételezés.

Ugyanígy az volt a Munkásőrség túlbecsülése is. Ez a lumpen brigád, hiába volt náluk éles fegyver, megmukkani sem mert abban a helyzetben. Egy állam adhat tízezreknek fegyvereket, de a sarkán megálló embert faragni nehezebb feladat. Nagyjából 10-ből 9 az első adandó alkalommal dobta volna kútba f€gyverét, ha konfiktus áll elő.

Lássuk be, Grósz meg a bandája nyilvánvalóan megvezette az ellenzéket, amelynek egy nagyobb része tapasztalatlanságból és egyébként valamelyest érthető nyereségvágyból hagyta, egy kisebbik része aknamunkával ezen dolgozott, és újfent egy harmadik, szintén nagyobb rész megnyugodva csapott a kommunisták mancsába. Jól van, gondolták, az új felállásban sem lesz probléma.

A kiharcolt előjogokat semmilyen fenyegetés nem éri, ugyanúgy marad a kezünkben a kulturális és tudományos hatalom. Csak egy kicsit kellett volna várni, egészen kicsit, és az egész az MSZMP fejére zuhant volna.

Akkor valami komolyabb felelősségrevonás is felütötte volna fejét. De ezt úgy igazán senki sem akarta, az SZDSZ pedig már a választások után olyan formában ugrott a megilletődött úriemberekből álló MDF torkának, hogy azok négy évig magukhoz sem tudtak térni. Nem politikusok voltak, hanem többségében jóravaló urak, könyvtárakból és tudományos műhelyekből. Nem voltak felkészülve erre, nem is lehettek, pont ezt fölróni fölösleges.
Végül az MSZMP-nek az SZDSZ-szel kifőzött terve - utóbbi helyen tobzódtak az átvitt, sértetlen egzisztenciák - csont nélkül sikerült, és kicsit új néven, totális többséget szerezve kormányozhattak, csupán négy évvel a rendszerváltoztatást követően.

A mítosznak mostanra leáldozott, de az okozott kárt még sokáig nyögjük. Azt kellene egyszer megfejteni, hogy miért hittek sokan ezeknek az embereknek és miért félték őket a jobboldalon is. Elvonatkoztatva attól, hogy ezek a balosok rettentő okosak voltak, és valami minden bizonnyal fatális véletlennek köszönhetően rettentő jól kiismerték magukat a kommunisták között.