Teljesen nyilvánvaló, hogy az orosz birodalmi törekvések, cári ideák és egyebek biztosan léteznek Putyinék részéről, de legkésőbb 2022 óta mindenki számára világos lett: hála az égnek ilyesmikhez semmilyen ereje sem maradt a Szovjetunió romjai után Oroszországnak.
Egy percre sem állítom azt, hogy a világnak egy végzetesen legyengült, tán széteső Oroszország volna jó – ilyet tényleg csak a totálisan elfogult lengyelek és baltiak remélnek mérhetetlen, bár szubjektíven érthető ruszofóbiájukban -, hiszen azzal pont az a hatalmi egyensúly borulna fel, amely valamelyest 1991 után is balanszban tartja a világot. Aki nagyon gyenge, annak nincs veszítenivalója és több ezer atomtölteten dekkolva ez nem szerencsés állapot.

Egy közép-európai ember számára – miközben számon kell tartsuk, soha se felejtsük és gyakorta fel is emlegessük, mire képes napjainkban és mire volt annak idején is képes az észak-amerikai impérium, nem csupán Európában, de Ázsiában, Afrikában és Közép-, illetve Dél-Amerikában is – nem kétséges, milyen érdekszférában akar élni. Tudjuk, milyen a szovjet megszállás, tudjuk, milyen fojtogató lehet Oroszország. Persze, azt is tudjuk, milyen utálatos tud lenni az USA is. De a mindennapi élet szintjén a nagy többség nyugati módon szándékozna élni és nem keleti módon. Ez a helyzet.

Azért bonyolult a szituáció, mert _éppen_ ennek a status quónak a megtartásához szükséges egy említésre méltó erejű Oroszország, amely a legelborultabb amerikai törekvéseket azért meg tudja akadályozni, pusztán tehetetlenségi nyomatékánál fogva. Szomorú, hogy sokan kizárólag a szubjektum behatároltságával, érzelmi szuggesztiók szükségszerű lekorlátoltságával képesek értelmezni a nemzetközi politikát. Akit nem kedvelünk, legyen bárki is, éppen úgy szükséges az egész rendszer működéséhez, mert az egyensúly elvesztésével végül bizonyosan mindenki veszít. Ezt tudták annak idején zseniálisan – és persze számos bűnnel terhelten – a britek.

No, de a mérleg másik része viszont, hogy egy túlzottan erős Oroszország sem jó, mert valódi veszélyt jelent Közép-Európa felé.

Kijevet se így, se úgy nem lettek volna képesek elfoglalni, ez régen eldőlt és hol voltak még akkor igazán nagy számban a nyugati f€gyv€rszállítmányok? Elmérgesíteni a helyzetet, senki földjévé varázsolni Ukrajna jelentős részét viszont még mindig lehet és ezt kizárólag a nyugat-európai hozzáállás alapozza meg. Ukrajna népsűrűsége és lakossága eddig is jócskán elmaradt attól, amit az ország mérete alapján várhatnánk, mostanra pedig bizonyosan 10 millió felé közelíthet azoknak a száma, akik elhagyták az országot. Mikor térnének vissza ezek az emberek? Pláne a senki földjére, romhalmazok közé? Az ottmaradtaknak pedig napról-napra egyre több szörnyűséggel kell szembenézniük.

Az okosok persze mondhatják, hogy rendben, akkor mondjunk megoldást, de a megoldást régen elmondták: tárgyalóasztalhoz kell ülni. Az ukránok nyilván azt mondják, hogy nem hajlandóak lemondani egyetlen négyzetcentiméterről sem, de mindenkit emlékeztetnék arra, hogy a békék igen gyakran járnak földcserékkel és mi sem akartunk 1920-ban semmiről sem lemondani.
Aztán le kellett. Ez jó? Ez nem jó dolog.

Ám a mi fájó veszteségünk nem arra indok, hogy másnak az ilyen veszteségeit mindenáron, magyar érdekek sutba dobásával akadályozzuk meg, hanem arra, hogy végül mindenki csak magára számíthat és ha a nemzetközi érdekek valamit megkívánnak, akkor teljesen mindegy, hogy az adott állam mit akar. Így alakul ki az egyensúly. Kevésbé fáj ettől Trianon? Nem. Lett abból valódi egyensúly? Dehogy, csak megágyazott olyan szörnyűségeknek, mint a balkáni háború. Ezért sem érdemes tradicionálisan létrejött egységeket szétrombolni, de tetszik vagy sem, Ukrajnában ilyesmiről nincs szó. Nem látom be, miért faktum az, hogy nekünk el kell fogadni a kedvezőtlen történelmi folyamatokat, de másoknak nem, mi több, mi, akik magyarok vagyunk, nem pedig ukránok, adott esetben és nyugat-európai elképzeléssel életünket, vérünket és zabunkat adjuk másokért.

Ezt kizárólag magunkért tesszük.