Az első világháborút lezáró, egységes birodalmakból nacionalista nemzetállamokat teremtő békeszerződések nélkül a 20. század számos tragédiájától megkímélt volna minket a sors.

Trianon mára egy giccsé vált, olyasfajta módon, ahogy a színleg feldolgozott tragédiák kanonizálódnak. Beszélünk róla, pro és kontra érveket hozunk fel elkerülhetőségéről, illetve elkerülhetetlenségéről, musicaleket nézünk róla, színes pólókat veszünk fel rá emlékezve.

A kétezres évek elejétől kezdődően - és ez alapvetően a polgári körös rendezvények fellendüléséhez köthető, ahol sokan láttak üzleti lehetőséget abban, hogy a kommunizmus alatt teljesen elfojtott nemzeti érzelmekre apellálva üzleteljenek, „Magyar vagyok, nem turista”-pólóktól kezdve Wass Alberten át a nagy-magyarországos autómatricáig - Trianon inkább már csak úgy él az emberek emlékezetében, mint egy távoli, soha nem ismert rokon halála.
Szépapánk elhunytának idejét sokan ismerjük, és persze szomorú a dolog, de semmi sem köt minket hozzá. Ha éppen eszünkbe jut, tiszteletteljesen elmélázunk rajta.

Egy-egy Facebookon megosztott kép vagy idézet, ennyi számunkra Trianon. Mondhatnánk úgy is, hogy érzelmileg az ügy lassan értékét veszti. Elbagatellizálódik. A „Mindent vissza” és rigmustársai egy futballszurkoló-nóta szintjére kerültek, hiszen nyilvánvalóan tudjuk, hogy soha nem lesz újra „mindent vissza”. Nem lesz magyar föld a Hargita, nem vonulunk be Kolozsvárra, magyar leánykák nem állnak már soha többet Kassa főterén, hogy bárkit is fogadjanak, bármilyen lovon.

Világos, hogy pusztán az érzelmi sulykolásból kiindulva nem érthetjük meg Trianon igazi tragédiáját, és pont ez a pőre, modern módon vett nacionalista hozzáállás ez, ami teljesen tévútra visz bennünket, amikor azokat a folyamatokat szeretnénk megérteni, amelyek a Monarchia szétrobbantásához vezettek.

A Monarchia ugyanis pontosan attól volt erős, hogy ezeket a nacionalista folyamatokat egy ideig – ha nem is túl tökéletesen –, de el tudta nyomni. És ez különösen azért volt nagy dolog, mert példának okáért 1848/1849 és Trianon között nyílegyenes vonal vezet, mint egyfajta kiindulóponttól a végpontig. (Itt persze kitérhetnénk – és ki is kéne térnünk – arra, hogy ez a folyamat tulajdonképpen a tatárjárás óta megindult, de most koncentráljunk a politikai felhatalmazásra.)

A Kossuth-féle függetlenségi idea és nemzetállami elképzelés világos felkérés volt az ország nemzetiségeihez.
Felnyitotta a szemüket. Ja, hogy ezt így is lehet? A magyarok azt követelik, hogy saját maguk döntsenek a sorsukról, saját szabályrendszerrel, saját közegükben? Rendben, remek felvetés, mi is ezt akarjuk!

Egy olyan sokszínű közösség, mint a Habsburg Birodalom, csak birodalmi ethosszal lehet működőképes. A 19. századi megszilárdulásához egy olyan zseniális elme háttérmunkája kellett, mint a marxista történelemtudomány által – a mai napig kiható módon – befeketített és karaktergyilkolt Metternich. Ő pontosan tudta, hogy a birodalom két fő ellenfele a demokratikus és nacionalista gondolkozás, és amennyiben bármelyiket is hagyják elburjánzani, úgy menthetetlenül elbuknak. Mert ha azt mondjuk, hogy adekvát törekvés a magyar függetlenség kívánása, akkor mitől kevésbé adekvát a román vagy a szlovák törekvés? Attól, mert adott területek soha nem képezték egyikük tulajdonát sem? Istenem, az emberi történelem egésze arról szólt, hogy városok és akár földrészek is gazdát cseréltek. Attól van valakinek több joga egy területhez, mert legalább 500 éve birtokolja? És ez mennyivel relevánsabb érv, mint arra hivatkozni, hogy hiába az 500 év, ha bőven többséget alkot adott helyszínen egy teljesen másik népség?

Világos, hogy ’48-as alapokon állva nem vonható kétségbe egyetlen nemzetiség elszakadási törekvése sem.

A birodalmi idea képes összetartani egy birodalmat. Érzelmi kötődés csak nemzetállamokat. Egyszer már el kéne azon gondolkoznunk, hogy számunkra melyik az erősebb, és ha Kossuthék nyomdokain haladva az utóbbi, akkor ugyan mit is siratunk Trianonon?

Hiszen kétségtelen tény, hogy Magyarország Trianon után lett nemzetállam.
A valóság mutatta meg, hogy a társadalmat nevelni, azzal ma is szakadatlanul kísérletezni kívánó erők munkája hova vezethet el. Később a cseheknek jobb lett a protektorátusban? A szlovákoknak Tiso alatt? A Balkánon a ’90-es években? A Monarchia összetörése minden, a birodalomban részt vállaló országnak rosszabbá tette a következő évtizedeit, és útjára indult az addig kormányzati szinten jelentéktelen nacionalizmus, amiből megszülethetett a n️cℹ️zmus is.

Az első világháborút lezáró békeszerződések nélkül a 20. század számos tragédiájától megkímélt volna minket a sors.

Még egy akkori tragédiáról ejtsünk szót: a világ kevés olyan belső árulást látott, mint ami Magyarországon zajlott le 1918-ban. Korábban az oroszok és a románok pár hónapra képesek voltak betörni az ország területére, de rövid úton mindkét haderőt kiűztük. A katonai patthelyzetben, miközben az ellenséges haderő messze volt az ország határától, sikerült olyan módon összeomlani, ami szintén komoly szerepet játszott abban, hogy a békeszerződés végül olyan lett, amilyen. Ez nem a kommün hibája, amely születésekor is tudni lehetett, hogy a kísérlet ugyan rendkívül fájdalmas lesz, de prognosztizálhatóan csak rövid ideig tartható. Horribile dictu, ugyan más okokból, de még fegyvert is fogtak a kisantant ellen.

Az el nem évülő bűn az úgynevezett őszirózsás forradalmat terheli. Károlyiék és az a förtelmes, lázító közeg gyilkolta meg végérvényesen a tisztes béke lehetőségét, Kun Béláékra csak a hullarablás maradt.

Az, hogy ennek a vörös grófnak vagy egyáltalán hogy lehet nevezni, még bárhol is szobra állhat, felháborítóbb Thököly Hősök terei jelenléténél is.

Nagyobb igényességgel kéne saját múltunk és elvi megfontolásaink felé fordulni. Az úgy nem működik, hogy szavakban siratjuk hazánk szétszabdalását, ugyanakkor az eszünkkel képtelen vagyunk másként gondolkozni, csak plebejus és nacionalista módon. Pontosan a plebejus és nacionalista gondolkozásmód vezetett el odáig, hogy Közép-Európa nem a kontinens egyik legerősebb egysége, hanem szétaprózódott, egymással gyakran halálos ellenségeskedésben álló népek lőporos hordója.

Ez az igazi tragédiája Trianonnak. Egy olyan birodalom elveszejtése, hathatós belső árulással, velejéig ártalmas történelmi előképekre hivatkozva, amely – ha csak minimálisan is – megtestesített még valamit a tradicionális Európából. A platóni idea árnyékképénél is haloványabb, de felfedezhető módon.

Elsősorban erre emlékezzünk a mai napon.