Trombitás Kristóf posztja

Hogyan lehet az, hogy Thököly Imrének, ennek a hazáját sokszorosan eláruló, Magyarországnak folytatólagosan a szükségesnél jóval hosszabb szenvedést okozó rablólovagnak, akit II. Rákóczi Ferenc is gyűlölt, a mai napig szobra állhat a Hősök terén?

️Mindent behálóz történelemszemléletünk kurucos-protestáns ihletettsége, és kizárólag ezt a szemszöget tartjuk elfogadhatónak és befogadhatónak️

Miért a szimpatikus lúzer önmeghatározásunk veleje? Thököly, Rákóczi és Kossuth útján haladva valószínűleg semmit sem fogunk megérteni valódi hagyományainkból. És manapság gyakorlatilag lehetetlen ezekről beszélni, mert bárki is teszi, a kiátkozást kockáztatja. Talán egyszer eljön az idő, hogy a magyar történelem eseményeit is érzelmi szuggesztiók nélkül értékelhetjük.

Az első felvetés gondolatkísérletünk során az kell legyen, hogy megvizsgáljuk, a hódoltság idejében, majd a későbbiekben kik képviselték a magyar nemzet érdekeit és kik álltak ezzel szemben. Magyarán azzal a sok száz éves toposszal érdemes leszámolni, miszerint két pogány között akart megmaradni a magyar magyarnak. Ennek kifejtése meghaladná az írás kereteit, de tényszerűen megállapíthatjuk, hogy amíg a Habsburgok által irányított területen a magyar államiság alapvető kritériumai megmaradtak, addig a törökök az általuk elfoglalt országrészeken mérhetetlen pusztítást végeztek.

Eperjessy Kálmán jegyzi meg A települési rend bomlása című írásában, hogy még a II. József idejében rajzolt térképek is hemzsegnek az elpusztult falvak, várak és templomok jelzéseitől, egy 1699-ben készült térképen pedig a készítő tízféle jelkulcsot volt kénytelen használni, hogy a rombolás különféle típusait megfelelően ábrázolhassa. Bács megye, amely a törökök előtt 5 várral, 16 mezővárossal és 213 községgel bírt, szinte teljesen lakatlan lett. A Dunántúlon százszámra lettek a földdel egyenlővé évszázados települések. Nem elfoglalás, hanem letarolás volt, amely népességvesztés Trianonnak is megágyazott.

Ezt a nagyságrendet összehasonlítani a császári erők időnként valóban súlyos túlkapásaival és jogfosztó intézkedéseikkel, hát, számomra megkérdőjelezhető érvényességű disputa. És ez nem menti fel a császáriakat. Rengeteg bűnük akad.

A törököket megelőzően az Alföldön 2-3 kilométerenként követték egymást – az egyébként jellemzően magyar – falvak. Ma ennek a településszerkezetnek nyomát sem találjuk. A mai napig nem jutott el elegendő hatásfokkal az emberekhez, hogy milyen helyrehozhatatlanul tette tönkre a magyarságot az a 150 év, éspedig a török pusztítás miatt.
Még mindig tele van a fejünk olyan romantikus tévképzetekkel, amit A koppányi aga testamentuma és hasonló művek, legendák és mesék alapoztak meg. (Ettől még persze remek könyv Fekete Istváné.) Komoly embereket találunk, akik nemhogy egy szinten tárgyalják a Portát és Bécset, de időnként utóbbit húzzák lejjebb.

És a pusztítás nagyon halvány és vázlatos ismertetése után azt is tudnunk kell, hogy a kurucok a megjelenésüktől fogva a Porta hatalmi érdekeinek megfelelően jártak el. Ahogy igen gyakran a vazallusi szerepéből egyszer sem kieső Erdélyi Fejedelemség is, de ez megint messzire vezetne.

Mert ha kurucokról beszélünk, akkor bizony meg kell említenünk Thökölyt is. Őt, aki még 1683-ban is a törökök oldalán harcol, többek között Apaffyval, de az 1697-es zentai csatában is ott áll az ellenség sorai között. Rendben, az ő reputációja már igencsak inog és szétesőben van, de a hagyományos panteonnak sajnos még mindig része.

Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a hegyaljai felkelés kirobbanásakor még tartott az ország déli részén a törökök kiűzése. Innen volt kénytelen a császár csapatokat elvonni, elhúzva a hadjáratot, több szenvedést okozva a déli részeknek, és pár évvel később ezeknek a kurucoknak lett a vezetője Rákóczi. Anélkül, hogy bővebben elemezném a 18. század első évtizedében történt hadi mozzanatokat és okait, annyit mindenképpen meg kell jegyezzek, hogy a kuruc felkelés haszonélvezői a törökök és a franciák voltak.

Ezért inkább csak kettő, korábban nem tárgyalt eseményre térnék ki, amelyek jól megvilágítják a történések egyéb vonatkozásait is. És tényleg csak mintegy mellékesen teszem hozzá, hogy a szatmári béke a lázadás vezetőinek is teljes restaurációt és rehabilitációt kínált, ami egyenesen Rákóczira is vonatkozott – volna. Minden politikai előjoga, mindenkinek megmaradt – volna.

Az első az ónodi detronizáció, ami elejétől a végéig törvénytelen aktus volt. Kezve azzal, hogy Mátyás a bécsújhelyi egyezményben elismerte a Habsburgok jogos trónigényét, majd az 1687-es országgyűlés idején a rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról. Azt, hogy mi hogyan ítéljük meg ezeket a cselekedeteket, a törvényesség szempontjából irrelevánsak. Arról nem is beszélve, hogy a kiváló jogtudóstól, Molnár Kálmántól tudjuk, a Szent Korona tanán alapuló magyar közjog nem ismeri a trónfosztás lehetőségét. Mivel a törvényesség szempontjából ez érvénytelen cselekedet, ezért a későbbiekben megállapítani sem kell a meg nem történtét.

A második egy ennél bizonyos szempontból még súlyosabb cselekedet. 1717-ben Rákóczi és Esterházy Antal szervezésében történik meg a Magyarországot ért utolsó tatárdúlás, amikor török zsoldban, számos kuruccal a rablóhadseregben pusztítanak Erdélyben és Székelyföldön.
A kurucok nagyjából utolsó, komolyabb cselekedete ez. Arról pedig újfent ne beszéljünk, hogy a 17. század végén és a 18. század elején milyen pusztítást végeztek, ami a katolikus templomokat, kegyhelyeket és klerikusokat illeti, aminek egyik legjellemzőbb példája a Sátoraljaújhelyen 1679-ben történtek.
Ilyesmire rokonítható példákat az elmúlt évtizedekből Közép-Ázsiában találunk, felrobbantott, fenséges Buddha-szobrok képében, ami szintúgy soha nem helyrehozható bűn.

A magyar történelemszemléletnek és különös tekintettel a magyar közszemléletnek szüksége van arra, hogy valódi nemzeti hősöket tisztelhessen. Ezért – ha már a 20. századot tekintve néha imponálóan el tudjuk végezni a munkát – éppen ideje van annak, hogy visszatekintsünk a régebbi korokra is. De minimum is beszéljünk, vitázzunk, érveljünk. Sokat.