Beszéljünk kicsit hazánk mai napon történt és sokáig _ünnepelt_, úgynevezett _fölszabadításáról_

Először is akad itt egynéhány félreértés, ami a mai nappal kapcsolatos információkat illeti. Például az, hogy a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján ezt a dátumot a világon senki nem tartotta felszabadulásnak, csak később a propaganda állította be így. Nem volt céljuk ez a szovjeteknek sem, akik következetesen az _okkupáció_ szót használták - ebből világosan kiderül, hogyan tekintettek ránk -, és még a később osztogatott érdemrendek is Budapest _elfoglalásáért_ jártak, nem fölszabadításáért.

Lehet, sőt biztos, hogy ennek a szovjetek részéről politikai célzata volt, lévén saját maguk ugyanakkor felszabadításként hivatkoztak Varsó vagy Prága megszállására, ugyanakkor Berlin, Bécs és Budapest vonatkozásában az említett okkupációt használták mindenhol.
Továbbá - és ez mára szintén közismert - április 4-én nem történt említésre méltó hadmozzanat. Sztálin eldöntötte, hogy Magyarország elfoglalását illetően ez a céldátum és a ’30-as években szocializálódott vezérkar nem kívánt komoly vitába bocsátkozni. Simán jelentették, hogy nahát, Sztálin elvtárs jóslata milyen fényesen beigazolódott.

A valóságban április közepe táján hagyták el az utolsó német csapatok az országot. Nem igaz továbbá az sem, hogy az ország egészen minimális részén ekkor ért volna véget a nyℹ️las rémuralom, lévén ők saját magukat március 28-án feloszlatták és Ausztriába menekültek.

Legyen az is tiszta, amennyiben csak és kizárólag rajtunk múlna, a Szabadság téren nem volna szovjet katonai emlékmű. Ezt persze még pár éve is dühödten támadta a baloldal, de azóta a lét számukra folyósító vezérkar álláspontja megváltozott.

De kik voltak a megszállás valódi vezetői? Timur Lenk és Dzsingisz kán, nem Vorosilov. Soha nem lehet elégszer, újra, újra és újra elmondani, hogy mindez a nyugatiak nem csendes, hanem kimondottan aktív beleegyezésével történt. A szövetségesek voltak azok, akik kifelé - és ez az, ami számít - kritikátlanul elfogadták fegyvertársnak Sztálint. Erre nincs mentség. Mondom még egyszer: nincs.
Soha.

Pedig nagyjából mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az USA belépésével - lásd még 1917-et -, megspékelve Olaszország kapitulációjával és a kurszki vereséggel, a németek elvesztették a háborút. Kármentésben és jobb kiegyezésben esetleg akkor még gondolkozhattak, de ez volt a maximum.

Ehhez nem volt szükséges lefeküdni a szovjeteknek, ám Teheránban pontosan ez történt. Ott már mindazok az események, amiket felsoroltam, megtörténtek. Annak tudatában dobták oda Közép- és Kelet-Európát a szövetségesek, hogy tisztában voltak azzal, minderre nem feltétlenül volna szükség - egészen visszafogottan fogalmazva.
Hol voltak akkor még a szovjet csapatok a magyar határtól, mikor már mindenki tudta, mi a vég?

Világpolitikailag és hadászatilag nézve ezért volt irreleváns, hogy Horthy nekifutott a kiugrási kísérletetnek. A románok példáján láthattuk, hogy ők ugyanazt kapták jutalomként, amit mi büntetésképpen.

Gondolhatnánk, hogy azt a sokkot, amit a szovjet megszállás jelentett, többé-kevésbé feldolgozta a társadalom, de újabb és újabb tanulmányokból derül ki, hogy azok a sérülések - lelkiek vagy fizikaiak - és halálesetek, amik ezekben a hónapokban történtek, elfeledhetetlenek, megemészthetetlenek.
Ezek közül az egyik legdöbbenetesebb példát a “Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1945 között” című kötetben található eset mutatja.

‘45. január 22-én a németek rövid időre visszafoglalták Székesfehérvárt és a beszámolók szerint a városiak a bevonuló németek csizmáit csókolgatták, minden élelmüket önként megosztották a katonákkal. A fogságba esett szovjeteket a _székesehérváriaktól_ kellett megvédeni, különben tömeges lℹ️ncselésekbe kezdtek volna a lefegyverzett katonák körében.
Elgondolható, hogy a város lakói mennyire nem kedvelték a német katonákat sem - finoman fogalmaztam -, de képzeljük el, milyen iszonyatos kegyetlenkedések szükségeltettek a szovjetek részéről ahhoz, hogy a másik megszállót így fogadják.

A szovjet megszállás mozzanatainak megítélése a mai napig viták kereszttüzében áll. Baloldali véleményformálók közül nem egy, nem kettő és nem három direkt és céllal használja a felszabadulás szót. És lássuk be, van szubjektív igazságuk, mert rengeteg ember az életét köszönhette ennek. De valójában - még ha nem is direkt szándékkal - nemcsak azt a töménytelen, igazolhatatlan és soha jóvá nem tehető szörnyűséget relativizálják ezzel, amit a megszállók elkövettek a magyarok ellen, hanem egyúttal negligálnak egy fontos megállapítást.
Mégpedig azt, hogy jóformán _minden_ gazdasági, szociális és társadalmi problémánk valójában és kezdetileg abból ered, hogy félévszázadra visszalöktek minket Ázsiába.

‘90 után mindenki próbálkozott, hogy legalább elinduljunk egy nyugatias úton és ez 1998 és 2002 között, méginkább 2010 óta sikeres, de az ősbűn, a meghaladhatatlan, a szovjet megszállással kezdődött és az ország tönkretételével folytatódott. Először a javainkat vették el és élték fel, aztán a lelkünk jött a sorban.
Kétséges, milyen sikerességgel küzdhető le ez az egészen másfajta, de szintén komoly veszélyeket elhozó 21. században, de küzdünk és ez a lényeg. Annyit biztosan meg kell tennünk, hogy mindent a nevén nevezzünk.

Április negyedikét egy hazug, soha nem létezett ünnep mementójának.