Drezda 81 évvel ezelőtti elpusztítása nem egyszerűen szégyenfoltja a szövetségesek hadászati tevékenységének, hanem az az esemény, ahol a progresszív, baloldali véleményformáló réteg sem képes a kimért magyarázkodásra, inkább háttérbe vonul és igyekszik kibekkelni a témát. Drezda ugyanis jelképpé vált.

A város lerombolásában nem elsősorban egy pótolhatatlan szépségű barokk város szűnt meg, de a közvélemény számára is a szövetségesek erkölcsi ethosza. Mikor Churchillről, erről a véreskezű, háborús bűnösről látunk újabb és újabb tirádákat, mindig az az ultima ratio, hogy a szövetséges haderők, ha tettek is megkérdőjelezhető erkölcsiségű dolgokat, ám ők a Jók. Itt állnak előttünk ezek a történelmi személyek, akiket feltétlen tisztelet illet, mert a szabad világ apostolaiként küzdöttek. A Jók ugyanis a Jó Eszmék oltárán bármennyit áldozhatnak. Ha a távoli cél, amiért küzdenek, Jó, akkor minden meg van bocsájtva. (Különben itt megfigyelhetjük a progresszió teljes átitatottságát a marxizmussal. Tudniillik a végén majd nagyon jó lesz, addig meg csak eljutunk valahogy.)

Mennyien égtek el a drezdai pokolban? Ma sem tudjuk a pontos számokat. Hamuvá vált embereket nehéz összeszámolni. Nagyjából 1 millióan lehettek a bombázások idején a városban, a mai, legelfogadottabb becsléseink 150 – 200 ezer fő közé teszik az elpusztultak számát. Drezdában egyetlen éjszaka alatt elégett majdnem negyedmillió ember.

A drezdai tereken emeletes házak magasságáig felhalmozott, elszenesedett holttestek képei miért nem azt az utat járták be a közvélemény lelkében, amit be kellett volna? És miért kéne úgy tennünk, mintha elfelednénk, hogy a bombázást követő napokban, az Elba mentén menekülő civileket szisztematikusan, gépfegyverrel lőtték az angol és amerikai gépek, további ezreket kivégezve?

Drezdára emlékeznünk kell, mert annak a mementója, hogy nem vagytok Jók. Se jogotok, se erkölcsi alapotok nincs ezt állítani.

"Láttam Drezda pusztulását. Láttam a várost előtte, aztán kijöttem az óvóhelyről, és láttam utána, és kétségtelen, hogy az egyik reakcióm a nevetés volt. Isten a megmondhatója, így próbál a lélek egy kicsit megkönnyebbülni.” Kurt Vonnegut