nem titok, mondta a nárcisztikus narrátor, hogy Horthy Miklósról nem fekete-fehér a véleményem (miért is kéne persze, hogy bármilyen történelmi szereplőt feketén avagy fehéren lássunk, az élet nem egy netflixes romkom, ugye), idézhetnén itt egy korábbi cikkemet is arról, miért _NEM_ szükséges neki szobor vagy miért butaság hamis legendákat költeni a Nemzeti Hadseregről, de budapesti belovaglása, illetve rendteremtése és ama bizonyos beszéde mindig említést érdemel.

- Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben hőseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában.

Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.