Metternichet, aki az elmúlt évszázadok talán legnagyobb volumenű államférfija volt, a magyar oktatás kulturális marxista szellemiségében nagyjából az ördöggel helyezték egy polcra. Pontos okait ennek persze soha nem fejtették ki, a szokásos, értelmezhetetlen indokok kaptak szerepet: elnyomás, antidemokratikus beállítottság, a császári erő növelése. Szegény Metternich, hogy örülne ezeknek a dicséreteknek, ha hallhatná.

Ugyanakkor itt vannak nekünk olyan történelmi személyek, akiket feltétlen tisztelet illet, mert a szabad világ apostolaiként küzdöttek. Nézzünk csak körbe, Magyarországon mindenki elismeréssel beszél Rooseveltről, de főleg Churchillről. Igaz ugyan, hogy az általuk vezetett haderő alsó hangon is polgári személyek tízezrével végzett az országban, de ez járulékos veszteség.
A Jók ugyanis a Jó Eszmék oltárán bármennyit áldozhatnak, ha a távoli cél, amiért küzdenek, Jó, akkor minden meg van bocsátva. (Különben itt megfigyelhetjük a progresszió teljes átitatottságát a marxizmussal. Tudniillik a végén majd nagyon jó lesz, addig meg csak eljutunk valahogy.)