A pesti srácok és mindazok a névtelen hősök, akik fegyvert ragadtak egy igazságtalan, gonosz, sátáni rendszer ellen, utolsó mohikánjai voltak egy más világ neveltetésének. A pesti srácok nemzedéke volt az utolsó olyan eresztés, amelyik nem csupán a szavak szintjén volt képes erőteljesen megálljt parancsolni az önkénynek, hanem tettekkel is. Mindez azért válhatott valóra, mert a pesti srácok és lányok 1945 előtt születtek, vagyis annak a korszaknak voltak mementói, amelyben léteztek még eszmék, fogalmak és elhatározások relativizálás nélkül is. Amikor az igen valóban igent jelentett, és a nem kétségbevonhatatlanul nem volt.

Ehhez egyáltalán nem volt szükséges, hogy adott személy gazdag vagy előkelő család sarja legyen. Teljesen természetesnek vette a társadalom túlnyomó többsége, hogy szavaink mögé a tetteinket is hozzárakjuk, a becsületünk mindennél előrébb való, s bizonyos jelszavakra – mint például a szabadság vagy a függetlenség – az életünket is felrakhatjuk. Nem azért, mintha bárki is örömmel halna meg, pláne nem olyan okokból, hogy kevésbé szerettek élni, szerelmesnek lenni, gyerekeket nevelni, részt venni a mindennapok teremtő munkájában; egyszerűen csak nyilvánvaló volt, hogy egyedi és súlyos helyzetekben az ember az életével is jótáll.
Ha mondjuk adott esetben hazája sorsa múlik rajta

1945 nem egy önkényesen idevetett évszám, hanem szimbólum. Ezt a dátumot követően nagyon komoly erjedéssel és pár évre rá a teljes betetőzéssel megindulhatott a magyar társadalom totális szétverése, tönkretétele. A család, az iskolák, az egyházak, összességében a rend megsemmisítése volt a cél, és – bár most tényleg megígértem önmagamnak, hogy nem megyek be ebbe az utcába, korábban számos alkalommal beszéltem és írtam erről – pontosan ezért rendkívül visszás számomra, amikor kicsit vagy akár komolyabban is pálfordult komcsikat akarunk kinevezni ‘56 hőseinek.
Hazugság. Még egyszer mondom, hazugság.

Számomra nem fér bele, hogy egy polcra helyezzük a pesti srácokkal azokat a személyeket, akik az első sorban küzdöttek az 1956-ot megelőző években azért, hogy eleve olyan helyzet állhasson elő, amit csak forradalommal lehet kijavítani.
A nemzet pantheonjában ilyen embereknek nincs helye – és ha vannak a magyar emlékezetpolitikának még komoly feladatai – márpedig vannak, nagy számban –, akkor ez a kiigazítás mindenképpen odatartozik. Nota bene, Nagy Imre szobrának eltávolítása a Kossuth térről remek kezdőlépés volt.

1956 azon ritka pillanatok egyike volt, amikor egy kimagasló, magyar történelmi pillanat egyben világtörténelmi pillanattá is vált. Kegyelmi helyzet, a szabad világ közvéleményének egyöntetű szimpátiája mellett, kezdve azzal, hogy a Franco-féle Spanyolország csak azért nem küldött katonai segítséget, mert ebben végül az USA megakadályozta – olyaddig, hogy európai kommunisták ezrei és ezrei ábrándultak ki végleg ebből a sátáni rendszerből. (Bár aki nem volt a gyengeelméjűség határáig elmenően naiv és/vagy tájékozatlan, az addig sem volt komcsi.)
Világosan megmutatkozott a világ előtt, mi is az a kommunizmus: vérben tocsogó, terrorisztikus pokol.

És ha már hősök: bizony abban is komoly feladatunk van, hogy az őt megillető helyére tegyük a társadalom előtt is 1956 másik kiváló hősét: Mindszenty Józsefet. A hercegprímást, aki épp azért is vette komolyan közéleti állásfoglalásait – örök példát mutatva ezzel minden egyházi személynek –, mert tudta, ez pozíciójából következik: amennyiben nincs törvényes uralkodója az országnak, úgy a kormányzó vagy a nádor akadályoztatása esetén az esztergomi hercegprímást illeti a döntéshozatal és az irányítás joga.

Előttünk van ez a nagyszerű hős – és mégis képesek lennénk még mindig komcsikat a piedesztálra helyezni, csak azért, mert korábbi elvtársaik ellen fordultak, akik aztán kinyírták őket. Nagy kaland, korábban is előfordult már ilyesmi.
1956-nak ez a két csillaga kell előttünk ragyogjon: a pesti srácok, akiknek országszerte is számos követőjük volt, például a mecseki láthatatlanok – illetve Mindszenty József. A konzervatív, keresztény, jobboldali embernek ők a hősök, rájuk nézünk fel; önfeláldozásuk, saját életük háttérbe helyezése a nemzet oltárán az irányadó.

Tisztelet nekik – és ameddig csak lesz magyarság, örökre emlékezni fogunk rájuk!