a művészet, tudja, olyan, mint a libazsír, Vendelin fiam, amikor nagyon enervált kézmozdulatokkal kenje(sic!) a keze azt a jénait, alig tapad rá valamelyest és a libacomb bőre éppen meg is perzselődik a nyílt láng felett, na, ott fogott haloványan a ceruza, ha nem is tocsognia kell annak, ne féljen, nem töltött káposzta az, habár azt is kimondottan igencsak kedvelem, hanem a táfelspicc is kedvemre való volna mostan, de térjünk rá arra, kedves Vendelin, hogy a libazsír, meg a művészet, az éppen ugyanolyan, mert túl kevés belőle az élet minden ízét elveszi, semmi zamat és velejárója nemigen marad, hanem ha túl sok jár abból, hát megfújt(sic!) minden más ízt és élményt és ízélményt és ugyebár az sem éppen kellemes, na most azért vagyok én úgy ezzel a libazsíros művészettel, hogy ritkán kenjem meg a jénai azzal, de akkor azért fogjon is, legyen meg a látszatja, akkor adjunk már neki, a keservit, ért engem, ugye, Vendelin, a művészet már csak ilyen nekem, különben Hölderlin különösen kételkedik abban, hol kap virágokat, ha tél lesz, nem beszélve a ragyogó napról és ez most kissé kedvem is szegte, hanem Vendelin fiam, adjon még abból a jó fürjből, azt nem is bánnám meg