A nyugati ember könnyen olyan szituációban találhatja magát keleti körülmények között, mintha ő lenne a jóságos gyarmatosító, akit a hajlongó bennszülöttek folyamatos mosollyal biztosítanak arról, hogy a termés gazdagsága most sem marad el a tavalyitól és minden a legnagyobb rendben halad az imperialista módiban, parancsol esetleg még egy kis dinnyelevet vagy legyezhetem még a pálmalevéllel? Kényelmetlen érzés ez, soha nem tud benne feloldódni az európai normákhoz szokott szellem, ahol folyton-folyvást még a drága pénzért megvett körülmények közepette is tudtára adják, hogy tulajdonképpen örüljön annak, ha egyáltalán kiszolgálják. Szoktuk ezt balkáni tempónak hívni, meg persze befigyel az örökösen előhúzható magyar kártya is, mintha a magyar szolgáltatások mára bármiben is elmaradnának egy bizonyos szint felett a nyugat-európai átlagtól, de valójában Európa-szerte megfigyelhető.

Nem panasz ez, értem én, hogy még a vendéglátós is lehet fáradt, unott vagy ideges. Gyakorlatilag fel sem tűnne mindez, ha az ember úgy élné le az életét, hogy nem tapasztalta meg a keleti módit. És egy pillanatig sem állítom, hogy tőlük minden őszinte és bensőből fakadó, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy százszor inkább valódi, mint bárhol a nyugati világban. Ez pedig abból fakad, hogy a társadalom, mindennapi életük és szociális neveltetésük is más. Nehéz ezt megfogalmazni, de a leginkább talán mégis annak köszönhető, hogy szemben a nyugati világ egocentrikus életvitelével és a mindent túlharsogó, “mi mindannyian egyéniségek vagyunk” skandálásával, a keleti ember képes volt megőrizni a súdra mentalitást is. A Távol-Keleten mindez messzemenőkig akceptálható és nem vált ki olyan dühödt értetlenkedést, mint a felvilágosult, szupertechnikai civilizáció neveltejeiből. Hát mi az, hogy valaki önként és saját elhatározásából tartja meg az alázatot, milyen ostoba lúzerek, mondjuk mi, aztán menetelük tovább a megsemmisülés útján.

Pedig megvolt ez bennünk is egykor, túl a hangzatos, jól csengő szavakon, amikor sokak komolyan gondolták, hogy az élet többről szól a kizárólagos önmegvalósításnál, ami a posztmodern kor egyik legnagyobb hazugsága. Mit valósíts meg magadon, ha semmi sincs, ami túlmutatna rajtad és napi teendőiden? Az elmúlt pár száz év szépen lemosta ezt rólunk, nullánál is kevesebbet hagyott, csak technikai javakat és jó fizetést a lelkünkért cserébe. Az alku itt és most jövedelmezőnek tűnhet, de akik esetleg suttyomban az örökkévalóságra készülnek, azok így jártak.

Nem kéne ördögtől valónak tekintünk, hogy bizonyos szegmensekben felnézzünk és tanulni akarjunk a Kelettől. Nem egyszer hasznosnak bizonyult ez már, és újra meg újra kiderül, hogy van valami olyasfajta, rejtett, mondhatni földhözragadt filozófiájuk, amellyel túl fogják élni azt a vihart, amibe mi bizonyos belepusztulunk.

Vagy egy kis sziget egyszerű, hindu embere, aki magától értetődőnek tartja több ezer éves hagyományuk életben tartását, napról-napra való megélését. És annak ellenére sem veti meg az európai embert, hogy a roppant jófej, liberális, progresszió kis kedvence hollandok itt hasonlóan cselekedtek anno, mint a belgák Kongóban. Az ő nagyapja még tud flamandul, de csak könnyek között tud úgy megszólalni, mert eszébe jut a húga, a családja, az általános kegyetlenkedések.

(Ez a nagy trükkje Nyugat-Európának: tetszeleghetnek a Jók táborában, hiszen a saját bűneiket több ezer kilométerrel távolabb követték el, senki nem emlékszik erre a saját kontinensünkön. És ezért jó, ha mi legalább tudjuk, hogy a Jók nem jók. Maximum ugyanolyanok, mint bárki más, beszéljünk akár az itt és mostról vagy az elmúlt 120 évről.
Ez a nagy helyzet, gyerekek.)

Azt a lelkiséget szívta magába, amit teszem azt Indonéziában is az emberek igen komoly része: nem mi vagyunk a világ közepe, ha szét is rombolunk magunk körül mindent, akkor sem leszünk azok. És ez nem iszlám vagy nem iszlám kérdése, Bali szigetén például alig vannak muszlimok, elsöprő többségben hinduk alkotják a helyi társadalmat. A tradíció más, de a hagyományos értékek valóban komolyan vétele nem különbözik. Ezek azok a fényteljes, keleti tradíciók, amelyek közösségeket, végül pedig társadalmakat és nemzeteket tartanak meg. Mert amíg nyugaton azon vitatkoznak maguk a nem világiak is, hogy akkor most vegyük-e le a kereszteket, hátha akkor nem sértünk meg másokat, illetve katolikus apácák (!) hozzák fel, hogy most iziben kellene nőket is pappá szentelni, dúl a blaszfémia, addig itt a mindennapok része a tradíció.

Melyik keresztény légitársaság repülőgépein választható opció az ülésekbe épített, érintőképernyős kijelzőkön a filmek mellett a Biblia olvasása? Hol írják ki folyamatosan, hogy a főbb égtájak mellett specifikusan Róma merre található? Mikor kérik meg az utasokat, hogy az imájukat ülve végezzék, a különleges helyzetre való tekintettel? Egyáltalán hol van kimondott módon keresztény légitársaság?
Kapkodjuk a fejünket talajvesztett világunkban és azt hisszük, akkor van esélyünk sarokkal a földbe vájva megmaradni, ha különösen nagy gesztusokat teszünk, holott csak a mindennapjaink részévé kéne váljon saját tradíciónk.

Keleten járva érti meg az ember, hogy Európának miért nincs jövője, mert nemhogy válaszokat nem tud adni a problémákra, de még a problémák velejét sem érti. Nehéz csavarhúzóval pszichoanalízist végezni, ezért nem is sikerült még senkinek.