eddig nem írtam Charlie Kirkről. azért sem, mert véletlenül sem akarok kufárkodni, meg az első 73 posztban sem akartam lenni, ami vele foglalkozik.
de legalább ennyire nem akartam azért sem beszélni erről, mert fortyogó dühvel kevert irdatlan szomorúságot érzek, ha erre gondolok és se dühös, se szomorú nem szeretek lenni.

gyakorta elég jelentős cinizmussal figyelem a világot. aztán időnként érkezik valami tragédia, amire keservesen rácsodálkozom és ilyenkor érzem: jól van, nem vagy te cinikus, csak a mindennapokban, hála az égnek működik egy védelmi mechanizmusod, ami kikapcsol, ha valami húsba vágó történik. mondjuk bár ne történne.

ilyenkor levesszük a VR-szemüveget, amit gyakran a politikai 0-24 órás iszapharcban magunkon hordunk és szembesülünk a valósággal. ez pedig olyan valóság, amikor egy fiatal asszony özveggyé, apró gyerekek pedig árvákká lettek.
valami gonosz ember révén, aki a gyűlölködésben addig hajladozott, amíg önként, kényszer nélkül ölt.

és persze remélem elkapják, példásan büntetik, de végül mit érünk vele? nem lesz kevésbé özvegy egy asszony és nem lesz kevésbé árva két gyerek. nem helyrehozható. ilyenkor eszembe jut Seneca mondata: túléltük Tiberiust, Caligulát és Nerót, de közben eltelt az egész életünk.

a véleménynyilvánítás szabadsága ma össztűz alatt áll. az össztüzet pedig olyan minőségű, csámcsogó, vicsorgó, önön értékük értéktelenségével szemernyit sem tisztában lévő entitások adják, akik bizonnyal a mostani poszt alatt is megjelennek majd, hogy szörcsögve bizonygassák, mennyire nem értenek semmit sem, semmiből.

nagyon kevesen érzik, milyen valóságban élünk. de a nap végén nincs más, csak özvegyek és árvák. szavak nem.