Az 1940-es évek végén egy férfi Taszárra tartott. Éjszaka volt, a sötétség leple alatt a szomszédos Kaposhomokról igyekezett kukoricát venni lovainak, mert a falujában semmi sem maradt, amit adhatott volna. Taszáron végül feketén vásárolva - hiszen máshogy semmi sem volt - meglett a kukorica, de hiába volt Kaposhomok csak pár kilométernyire, a rendőrség elkapta.

6 hónapra ítélték azért, mert a család lovainak, akik körül a gyerekek játszottak és a munkában segítettek, élelmet akart biztosítani. Mivel az intézményesített rablás miatt biztossá vált, hogy a továbbiakban nem tudnak lovakat tartani - amennyiben nem akarták éhen halni látni azokat, pedig sok kötötte össze az állatokat a családdal, kezdve az 1944-es, bácskai meneküléstől -, el kellett adni a hátasokat.
Végül kiderült, hogy aki megvette, nem akart magyarázkodni mégsem, honnan lettek lovai, ezért kiverte a szemüket és eladta őket kolbásznak.

A kukoricát venni igyekvő férfi a dédapám volt. És ez csak egyetlen példa. Nem hozom szóba sváb őseimet, akiktől szintén mindent elvettek, egyesektől az állampolgárságukat is. Ugyanígy nem beszélek többet erről a dédapámról, akitől később a szerbek után megint mindent elvettek.
Apai és anyai ágon is addig érnek a rablott javak, amennyit szavakkal nem lehet felmérni. Vannak ebben az országban százezrek ugyanígy, hasonló történetekkel, tönkrement egzisztenciákkal, eltiport életekkel.

Ezért nem bocsátunk meg egyetlen komcsinak sem, ezért nem írunk róluk történelmünk dicsőséges fejezeteiben, ezért nincs feloldozás egyetlen hazaárulónak sem, aki tudván tudva, mit cselekszik, egy pillanatig sem állt meg az ország lelki és fizikai tönkretételében.

Nagy Imre, Rákosi, Kádár; mind egykutya. A szemétdombon a helyük.