Horvátország felől átlépve a bosnyák határon rögvest föltűnik pár dolog. Például az ember elsőként szembesülhet azzal, hogy egy boszniai szerb határőr bizony komolyan veszi a dolgát. Pláne, ha vámtiszt. Túlzott kutatás azért nincs, de rigorózus tekintetek bőven.

Nézzétek, én a nagy többséggel ellentétben a balkániságot egyáltalán nem csak negatív kontextusban tudom és szeretem használni. Láttam én már balkáni mulatozást, lakomát és minden eszembe jutott, csak baljós képzettársítások nem.
Ámde balkáni tud lenni egy bizonyos hozzáállás is. Olyan viselkedés, amitől azért már elszoktunk Közép-Európában.

(…)

Brod nem túl szívderítő város, amire csak rátesz egy lapáttal, ha ismeri az ember a hely történetét. A délszláv háború során a zömmel horvátok és bosnyákok lakta környéken a szerbek szisztematikus tisztogatást végeztek, így mára nemigen lehet találkozni szerben kívül más etnikummal.
Százezreket üldöztek el, akik ugyan a háború végén lehetőséget kaptak a visszatérésre, de érthető módon ezzel nemigen éltek. Már csak azért sem, mert, fogalmazzunk finoman, a helyi hatóságok ehhez túl sok segítséget nem is biztosítottak.

Az itteniek - úgyis, mint Bosznia Szerb Köztársaság - de facto Szerbiához tartozónak érzik magukat és amint lenyugszik Dayton napja, ez valósággá is válik majd. Mindenütt szerb zászlók, frissen emelt ortodox templomok, a világon semmi nem utal arra, hogy Szarajevóban működik egy szövetségi kormányzat is. (Mellesleg talán azok által sem értett módon működve, akik létrehozták ezt a patikamérlegen kimért, de külföldi segítség nélkül a jövőben azonnal összeomló rendszert.)
És eleve, ez egy ország, amit hivatalosan az ENSZ irányít és tart életben.

Hopp, miközben ezeken gondolkozom, máris megállít minket egy rendőrcsapat. Arra fel is készítik az embert, hogy a helyi rendfenntartók egyfajta magánvállalkozókként működnek és ha külföldi rendszámot látnak, igyekeznek hasznot húzni a látogatókból. Egy vélelmezett gyorshajtás, hibás lámpa vagy akármi, ha hibát akarnak találni, hát találnak. Nekünk az a szerencsénk, hogy a társaságban van egy anyanyelvi szinten helyi nyelveket beszélő útitárs, így komikus jelenetnek lehetünk tanúi.

A közeg megáll a volán előtt, szerbül mond valamit, majd azonnal kap rá egy összeszedett, hibátlan, persze szintén szerb választ. Rendőrünk arcán előbb a bizonytalanság, majd a tétovázás lesz úrrá és a Balkánon ez a lehető legrosszabb üzenet. A csata elvesztését hamar beismeri, kis csalódottsággal enged minket utunkra. Majd egy következő autó, talán.
A titok, hogy egy pillanatra sem lehet felvenni szervilis hangnemet. Arc az arcba és úgy van esély a győzelemre.

Visszatérve a szerb szakaszra, elszokott már az ember attól a látványtól, amit korábban Horvátországban is sokszor látott, de itt percenként többször is szemünk elé kerül: elhagyott házak, lerombolt épületek, csonka, központ nélküli települések. Az elüldözettek helyére nem jöttek mások, az interregnum pedig nem kedvez a fejlődésnek.
Brodban ugyan van egy olajfinomító, ami echte orosz felségterület, de sokat ők sem fektetnek az egészbe, csak kell a korridor. Leginkább a horvátok szívnak attól, hogy a szűretlen, fekete füst áramlik át az Unióba.

(…)

A daytoni egyezménnyel az is gond, hogy a megkötésekor létező frontvonalakat nevezte ki határnak, ami szintén nem az igazi a prosperitás elősegítéséhez. Őszintén az a véleményem, hogy középhosszú távon sem fenntartható ez az államforma, de ezt már nem mi fogjuk eldönteni. Legalábbis nem innen, átutazóban, látványos szegénységet, kilátástalanságot és kedvetlenséget tapasztalva.

Ám már közeledünk Szarajevó és Mostar felé, ahol teljesen más a helyzet. Legalábbis ez a tervünk és elvárásunk.