Ferenc pápa még 1985-ben írta Chi sono i gesuiti című művét, amit pápává választása után is kiadtak. Ebben az alábbi kijelentéseket teszi:

“Szkizmatikus (szakadár, eretnek) attitűdjével Kálvin a liberalizmus atyja. Annak a liberalizmusnak, ami valódi csapást jelentett az emberekre és mindarra, amivel az emberek magukat kifejezni képesek: kulturális, társadalmi, művészi és vallási módokon. Fundamentális értelemben ez a kálvinista – szkizmatikus – liberális lázadás az, amiből erőt merített a proletariátus lázadása is. A végső tanulság, hogy a marxizmus elkerülhetetlen gyermeke a liberalizmusnak. (…)Az ilyen módon megvalósuló pogányság egy hasonló felépítésű politikai rendszert is kíván, olyat, mint a n️cℹ️zmus vagy a marxizmus. A lutheránus elképzelés, ami kizárólag a hit és a vallásosság talaján értelmez mindent, a szkizma és a válás közös eredője. Egyesít minden individualizmust. Ennek hegemóniája, legyen az vallási, politikai, társadalmi vagy spirituális, ebből eredeztethető.”

Ma sem lehet belekötni.

Bergoglio itt egészen nyilvánvaló eszmefuttatásával és következtetésével kimagasló gondolkodókhoz csatlakozik. Nietzsche beszélt elsőként a modern ember elveszettségének szükségszerűségéről, hiszen azzal, hogy elvették metafizikai meghatározottságát, amit korábban a transzcendenciában élt meg, azt utána törvényszerűen különféle izmusokban, főleg a nacionalizmusban fogja kiélni - mondta ő -, ami bizonyosan vérbe borítja Európát – ezt amúgy pár évtizeddel az első világháború kirobbanása előtt írta le.

Voegelin mindezt összesítette az istengyilkosság-elméletében és Meresovszkij is arról tesz említést, hogy a modernista társadalmi mozgalmak, a bolsevizmustól a n️cℹ️zmuson át a liberalizmusig, voltaképpen vallásos eredetűek. Az emberektől erőnek-erejével elvették természetesen eredő kívánalmait, érthető, hogy ezt nem tudták elfelejteni, mert ontológiai szükségszerűségünk, hát másban, egyre negatívabb spirálokban élték ki – mert ki kellett.

Aztán beszéltek erről még sokat és sokan Bergyajevtől Ortegáig.