93 éve született Antall József.

Antall messze legnagyobb érdeme az volt, hogy a rendszerváltozáskor távlatokban gondolkodva irányt mutatott és ebbe az irányba helyezte az országot: az európai közösséghez, a nyugati szövetségesi rendszerekhez való visszacsatlakozás irányába. Az egészen más dolog, hogy mit jelent ma és milyen állapotban van mindez most, három évtizeddel később.
Ugyanígy bátor tett volt a Varsói Szerződés felbomlásában való aktív részvétele is.

Fő öröksége mégis az, hogy felélesztette a közel fél évszázadig de iure nem létező, elpusztított, legfeljebb négy fal között túlélő magyar jobboldali és konzervatív hagyományok politikai képviseletét, modernizálni próbálva, és egyúttal kísérletet tett összekötni a magyar jobboldalt a 20. század második felének nyugat-európai kereszténydemokráciájával.
Antall vezetésével és iránymutatásával született újjá a rendszerváltás utáni magyar jobboldal, ezért nagy tisztelet és főhajtás jár neki.

De mégis: Antall József a világpolitikában, Magyarország helyének és jövőbeli útjának megítélésében sokkal jobban látott, mint a politikacsinálás módszereiben, a hatalompolitikai gyakorlatokban, a szakpolitizálás részleteiben, a korlátok és lehetőségek közötti pálya belátásában. Ez van, nem volt ügyes a mocsárharcokban.

Sajnos nem feledkezhetünk el arról, hogy legjobban az MDF példáján láthattuk, milyen alkalmatlannak bizonyultak a politikacsinálásra azok a meglehet jó szándékú, mindenkoron úriemberek, akik a klasszikus szabályok szerint eljárva tehetetlenek és képességtelennek tűnőek voltak a kilencvenes évek elején szinte totális posztkommunista és liberális véleményterrorral szemben, amivel a kormányalakítás után szembesültek. Az Antall-kormány tagjai lélegzetvételnyi szünet nélkül kapták a felütéseket, és reagálni sem tudtak, csak újabb és újabb felületeket adni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Fidesz is csupán a kétezres években jutott arra a meggyőződésre, hogy új módszerek szükségesek, mert a politikai háborúban való sikerhez alkalmazkodni szükséges a baloldal fortélyaihoz.

Ebből a fentebb említett, túlzott félelemből is fakadhattak azok a nagyon rossz, a demokratikus Magyarországot hosszú időre meghatározó, kijavíthatatlan és helyrehozhatatlanul káros döntések, mint például a kárpótlási jegyek rendszere a reálisan visszaadható földek és ingatlanok helyett vagy a komcsi kollaboránsok és pártprominensek közéletből való, törvényi erővel történő kiszorításának elmaradása.
Nota bene, a kárpótlások tekintetében a Fidesz is a rossz pályán játszott.

Ha egyet hátralépünk, azért látjuk, hogy az Antall Józsefet utólag dicsérő baloldali hangok sem a véletlennek köszönhetőek.
A baloldal egyezményes megállapodása ugyanis úgy szól, hogy csak a halott avagy az áruló konzervatív a jó konzervatív.

Néhány nagyságrendet ugorva idehaza ezért fogadják az ellenzéki oldalon lenéző vállveregetések és und️rodó félmosolyok társaságában az olyan figurákat, mint Mellár Tamást vagy Herényi Károlyt, hogy csak párat említsek.

A rendszerváltoztatást követő hazai közállapotok kialakulásában sajnos komoly szerepe volt az 1990 és 1994 között regnáló MDF-kormánynak. Érthető, hogy még szovjet katonák tartózkodtak az ország területén, érthető, hogy megoldhatatlan gazdasági problémákkal kerültek szembe és érthető, hogy az alsó hangon akkor 45 éve épített baloldali kulturális- és médiafölényt nem lehetett kielégítően kezelni - megoldhatatlan föladat volt ez is -, de sajátjaikat sem lett volna szükséges a lovak elé dobni.
Ekkora ellenszélben sem volt kötelező kihátrálni a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat mögül és hagyni beleállni a földbe.

Hasonlóképpen nem volt muszáj addig mérgezni párton belül a Csurka-szárnnyal a viszonyt, amíg elkerülhetetlenné vált a szakadás, miközben mára tudjuk, hogy a csurkai jobboldaliság tartós, maradandó áramlata lett a magyar jobboldalnak.

Szeretünk úgy visszaemlékezni az első, szabadon választott országgyűlés által támogatott kormányra, mint egy polgári és konzervatív előképre, de azért tisztában vagyunk azzal is, hogy amennyiben a Fidesz ugyanilyen szőrmentén, éppen csak a problémákhoz érve és akkor is csipkekesztyűt hordva járt volna el, ilyen lovagias módon, akkor pontosan ott állna a magyar jobboldal és az általa vezetett ország, mint sok évvel ezelőtt.

Reszketve, létezéséért is bocsánatot kérve, lehajtott fejjel a szamárpadban.

Ignorantia non excusat legem, de ugyanígy a szűk cselekvési szabadság sem mentesíthet a lehetőségek elmaradt kihasználása után.
Ha eleve determinált volt a helyzet és se így, se úgy nem lehetett megúszni a bukást - és ez tán a taxisblokád idején eldőlt -, akkor nem lett volna sokkal inkább a sikeresebb jövő felé mutató cselekedet keményen beleállni a csatákba? Az MDF - akkor még - középpárttá zsugorodása elkerülhetetlen volt, de ezt egyenesebben, a jó harcot megharcolva is elérhették volna. Könnyű kibicként ítélni, persze, utálom is az ilyesmit.

Akkor legyünk igazságosak. Antall József karrierje csúcsán, álmai és vágyai beteljesülésekor tudta meg, hogy halálos beteg. Ez a felmérhetetlen, beláthatatlan helyzet és személyes küzdelme bizonnyal hatással volt a későbbi évekre is. Az élet ilyen igazságtalanságát látva az ember nem tud mit tenni. Nem, ez tragédiába kívánkozik.

Antall Józsefnek békeidőben kellett volna miniszterelnöknek lennie. Erre nem volt lehetősége.

@lelkes rajongók