Tegnap volt 13 éve már, hogy elhunyt Csurka István

Körülbelül közmegegyezés az irodalmárok között, hogy a Ki lesz a bálanya? nem csupán az egyik legerősebb bemutatkozásnak számít az elmúlt fél évszázad drámái között, de önjogán is remek.

“Csurka, ha jól tudom, már évekkel a bemutató előtt elkészült a Bálanyával, nehéz volt kiharcolnia a premiert. Ezen nem csodálkozhatunk, nagyon kényes a téma, nagyon kíméletlen és illúziótlan a prezentáció, már a korszak kritikusai is megérezték, hogy itt egy generáció vérre menő önvizsgálatát láthatják, igaz drámát tehát, az elgondolható legkomolyabb téttel.” Így méltatta annak idején Csurkát – a Beszélő!

Erre a szintre talán csak a Deficittel tudott fellépni újra, de drámáinak nagy része - mert igencsak termékeny is volt - a mai napig megállják helyüket: bemutathatóak, játszhatóak, érzékletesen jelenítik meg az individuum vívódásait, az értelmiség problémáit és sajátos különbékéit. Azaz bemutathatóak lennének, játszhatóak lennének.

Egyszerűen szólva, Csurka István remek író volt, akivel iskolai tankönyvekben és színpadokon kéne találkoznunk.

Csurka István - ahogy egyébként Donald Trump is - azzal lett pária a korábbi, kiváltságos helyzetéből, hogy azt, amit korábban szakmailag jelenített meg, átvitte a közéletbe. Aki például egy kicsit is odafigyelt Trump korábbi interjúira, megnyilatkozásaira, tudhatta, hogy azok közül jó párat a republikánusok mainstream ága sem vállalt volna fel akkoriban, annyira feloldódtak a baloldali kulturális katyvaszban. Aztán Trump nem csak fel merte vállalni, de még sikeressé is vált ezzel, a legsikeresebbé.

Csurka írásaiból ugyanúgy kiviláglik a nemzet, a magyarság és tágabb értelemben az emberek féltése, mint a későbbi, közéleti állásfoglalásaiból. És azt látták pályatársai - köztük az MDF prominensei is -, hogy ezeket teljesen komolyan gondolja és ebből fakadóan nem is szeretne engedni az elveiből. S mivel az évtizedes baloldali diktatúra hatására a többség domesztikálódott, fokozatosan elfogy körülötte a levegő.

1990 előtt még sokan rajonganak érte, később is kevésen múlik, hogy az MDF elnöke legyen, de aztán rövid úton eltávolítják a pártból, miután a demokratikus Magyarországon addig még nem látott boszorkányüldözést hajtanak végre ellene. A baloldali nyilvánosság őt tekintette állatorvosi lovának, mondván, Csurkán most megnézzük, mennyire lehet sikeres, ha valakire az összes létező politikai szitokszót rászórjuk.

És a siker elég hangos lett, egészen 1998-ig, amikor egyedülálló módon sikerült bizonyítania egyrészt azt, hogy teljesen új pártok is be tudnak jutni a Parlamentbe - ez 2010-ig újfent elképzelhetetlen volt -, másrészt azt, hogy léteznek olyan markánsan jobbos választópolgárok, akiket még az akkori, döbbenetesen nagy baloldali médiatúlsúly sem tud megtéveszteni.

Csurka akkoriban - és előtte meg utána is - egy sor dolgot kimondott, amelyek mára a magyar jobboldali fősodor alapvetéseit jelentik.
Úgy volt jobboldali ellenzéke az első Orbán-kormánynak, hogy közben a nemzetpolitikai kérdéseknél nem volt kérdés, melyik gombot fogják megnyomni a frakciójában.

Aztán elkövetett egy csomó politikai hibát is, hiszen elsősorban nem jó politikus volt, hanem kiváló művész és nemzetét féltő vátesz, aki a politikai machinációk terepén kevésbé volt képes eligazodni. Hasonlított ebben korábbi, MDF-es társaihoz, akik szakmájukban, tudományukban remekek voltak, de a politikára nem készültek fel. Hogyan is tehették volna?

Meggyőződésem, hogy óriási taktikai hiba volt a 2002-es kampányhajrában azt mondania, hogy amennyiben a Fidesz győzelméhez szükséges, biztosan visszalépteti a második fordulóban a saját jelöltjeit. Ezzel a MIÉP-szavazóknak azt üzente, őket nem is annyira érdemes támogatni, mert úgyis egy helyre mennek a szavazataik. Tekintve, hogy nem sokkal maradtak az 5 százalékos vonal alatt, könnyen lehet, ezzel nem csak a saját politikai karrierjére tett pontot, de a Fidesz akkori kormányzásának folytatására is.
Szörnyű balfogás volt.

Az viszont biztos, hogy Csurka István írásai - elsősorban az irodalmiak, de bizonyos közéletiek is - nagy ívben fittyet hánynak arra, hogy 2025-ben miként ítélik meg őket. Ékkövei az 1945 utáni drámairodalomnak és közéleti publikációknak. Politikai pályafutása is egyfajta előjele volt annak, hogy szembe lehet menni az árral, csak akarni kell.

Csurka István 13 éve nincs köztünk. Sajátosan magyar szelleme ma is kifejti hatását.