régebben nem voltam nagy Pilinszky-fan. ha magyarok, akkor Petri, Weöres, József Attila és mindenekfölött Radnóti, aki olyan tragikusan, velőtrázóan egyedi módon olvasztotta össze életművet és magát az életét, ami majdhogynem példa nélküli. elsők közötti, ismert sorai ezek:

“Most már a kezedet csókolom, - így
paraszt bánattal oly szép megállni
a napban, lelkes földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!”

a talán majdnem utolsók meg emezek:

“Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.”

ez a 4-4 sor ugyanarról a tájról, szituációról, eseményességről szól, csak kifordítva, életbe érkezve és életből távozva. förtelmesen tragikus, elképesztően mély.

jó, ez a Radnóti-imádat. Pilinszkyről van most szó. ez pont olyan, mint a vörösbor: meg kell rá érni.

“A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.”

103 éve született ez a zseni.