több mint köztudott, mondta a nárcisztikus narrátor, hogy Horthy Miklósról nem fekete-fehér a véleményem (miért is kéne persze, hogy bármilyen történelmi szereplőt feketén avagy fehéren lássunk, az élet nem egy netflixes romkom, ugye), idézhetnén itt egy korábbi cikkemet is arról, miért NEM kell neki szobor vagy miért kamukéró hamis legendákat költeni a Nemzeti Hadseregről, de budapesti belovaglása, illetve rendteremtése és ama bizonyos beszéde mindig említést érdemel.

“Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben hőseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában.

Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.”