Amikor karácsonykor fellobban a gyertyák fénye, nemcsak az otthonaink világosodnak ki – hanem a múltunk is megszólal.

A karácsony a magyar ember számára mindig több volt puszta ünnepnél. Több volt dísznél, ajándéknál, csillogásnál. A 19. században – itt, a Pannónia Szívében is – a karácsony a hit, a család és a közösség csendes, mégis felemelő találkozása volt.

A korabeli leírásokból szinte magunk előtt látjuk a fenyőt, „almával, aranyos dióval, cukorral és gyertyákkal ékítve”, amelynek fénye „teljes ragyogással világította meg a szobát”. A gyerekek ünneplőben, csillogó szemmel járták körül a fát, amely nemcsak ajándékokat, hanem üzenetet is hordozott: figyelmet, gondoskodást, jövőbe vetett hitet.

Brunszvik Teréz, az első magyar óvoda megteremtője, már 1828-ban karácsonyfát állított a gyerekeknek. Nem a fényűzésért, hanem azért, mert hitt abban, hogy a nevelés alapja a szeretet. Naplójában így ír a karácsony idejéről:
„Mintha az Úr közeledne a földhöz, mintha még egyszer megszületne.”

Jókai Mór sorai pedig megerősítenek bennünket abban, hogy a karácsony a magyar lélek ünnepe volt:
„Gyermekek öröme, angyalok példája” – írja, miközben a gyertyafényben ragyogó fenyőt és a család köré gyűlt közösséget idézi fel.

Ez az örökség ma is él. Él a településeink közösségeiben, a családjaink otthonaiban, a közös ünnepi asztaloknál. Él abban a szellemiségben, amely a Pannónia Szívét nemcsak földrajzi térré, hanem értékközösséggé teszi.

Számomra a karácsony ma is erről szól:
– az egymásra figyelésről,
– a közös gyökereinkről,
– és arról a csendes erőről, amely egy nemzetet és egy közösséget összetart.

Kívánom, hogy a karácsony fénye idén olyan békét, reményt és megerősödést hozzon minden családnak itt, Pannónia Szívében, mint amilyet Brunszvik Teréz varázsolt a kisgyermekek arcára.