A kisállami szuverenitás paradoxona: a szuverenitásvédő politika megássa saját sírját

"Legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy tovább bírtuk a szomszéd népeknél" - írja a Mandineren Molnár Attila Károly.

Hozzáteszi: "A Brüsszelből küldött „Huszonhét pont” követelése az Olmützi Alkotmány mai elnevezése. A magyar különút véget ért. A magyarok nagy többsége a tömegmédia által közvetített globális világpolgár életmódra szavazott, aminek ugyan Nyugaton már befellegzett, de a csábító marketingje még teljes gőzzel működik. És ha őszinték akarunk lenni, a magukat jobboldaliaknak nevező fiatalok nagy része is úgy élt, ahogy a libsi vagy balos fiatalok szeretnének élni."

"A conditio humana része a kielégítetlen ambíciókból fakadó folytonos elégedetlenség, és az ebből eredő gondokat még tovább növelte korunk hiperpluralizmusa. (...) Az elégedettséget és ezzel a politikai stabilitást elő kell állítani. Ez a kormányzás. A jó politika csak ideiglenes, így sziszifuszi vállalkozás: mindig újra kell kezdeni, és mindig jöhet egy Hérosztratosz, esetleg egy német vasúti kocsiban, aki az elégedetlenséget egy radikálisan új és jobb jövő ígéretével politikai erővé alakítja. Az elégedettség múlandó, a konfliktus politikai módon felszámolhatatlan. És rendre érkezik egy frontotemporális demenciában szenvedő."

"Lehetséges az elégedetlenség destabilizáló hatásait kezelni tudó kormányzás tartós fennállása, de a sikernek ára van: nepotizmus, konformizmus, kontraszelekció, általában a visszacsatolás, a korrekció, irányváltás hiánya, amik egyészt az alkalmazkodóképességet és a politikai hatékonyságot gyengítik.

Másrészt, ahogyan Vilfredo Pareto leírta, kialakulhat egy ellenelit mindazokból, akik kiszorulnak a kormányzó elitből, amely a hatalom által egyre kevésbé hatékonyan kezelt elégedetlenséget politikai erővé formálja. A belpolitikai okokból meggyengült kormányzás, a belső szuverenitás elvesztése pedig növeli a külső kitettséget. Banális, hogy a meggyengült, megosztott ország előbb-utóbb a szomszédai vagy egy nagyhatalom áldozata lesz."

"A tanulság az, hogy a sikeres szuverenitásvédő politika a conditio humana miatt megássa önmaga sírját, és a külpolitikai szuverenitás elvesztéséhez is vezet – hacsak nem sikerül a conditio humana folytonos frusztrációt és elégedetlenséget termelő jellegét csillapítani vallással, gazdasági növekedéssel vagy tudatmódosító szerekkel. Ezek közül az első (vallás) áldás, ha van, de Európában jellemzően nincs; a második volt Európában a jellemző 1945 után. Mára az európai államok szuverenitásának felbomlását látjuk."

A teljes esszé a Mandineren olvasható, link kommentben!