Nemzeti restauráció: a magyar jobboldal negyedszázada

A magyar jobboldal célja a múltunkkal való folytonosság helyreállítása, az egészséges nemzeti öntudatunk táplálása, az ország modernizációja és szépítése – és mozgásterünk tágítása. Mindezt a nemzet testi-lelki restaurációjának is nevezhetnénk, ami konfliktusokkal jár.

A magyar jobboldal a rendszerváltás utáni 20 évben öt kormányzati ciklusból kettőt vitt, beékelődve a kommunista és posztkommunista időszakok közé, harapófogóban. Utána viszont, 2010 óta hosszú távon tudja építeni az országot.

Kormányon, de nem uralmon

Az Antall József-féle rendszerváltó kormányzás a miniszterelnök szerint is kamikazeakció volt, a jobboldali kormány lehetőségeit pedig a kommunista mélyállam, a baloldali média és a baloldali értelmiség is korlátozta, de főleg az első. Az alapok lerakása és a tűzoltómunka elvégzése után visszatért a posztkommunista baloldal Horn Gyula vezetésével, az SZDSZ-szel kiegészülve kétharmados többséggel. Antall József korábban utalt is rá, hogy az első kabinet veszte az lehet, hogy 1990-ben győzött.

Az 1998–2002-es első Orbán-kormány tovább vitte Antallék elkezdett munkáját. A ciklus fő szakpolitikai intézkedései lényegében az 1996-os Bokros-csomag megszorításainak antitézisei voltak: gyermekek után járó adókedvezmény, az alanyi jogon járó GYES, visszavezetett GYED, családi pótlék, ahhoz kapcsolt iskoláztatási támogatás. Eltörölték a tandíjat, bevezették a diákhitel lehetőségét. Megemelték a minimálbért, otthonteremtési támogatást vezettek be, szigorították a BTK-t, és az 1998. júliusi Aranykéz utcai robbantásban kulminálódó maffiaháború miatt maffiatörvényt is hoztak. A kormány konfliktusokat vállalt a románokkal, a szlovákokkal és az EU-val is. A Széchenyi Terv már akkor egy harmadik utas „magyar gazdasági modellt” testesített meg, ami nem neoliberális, de kapitalista, egyben szociális, de nem segélyelvű.

Szimbolikus aktus volt a Szent Korona ünnepélyes áthelyezése a Nemzeti Múzeumból az Országházba, ami a modern köztársaságnak az egykori Magyar Királysággal való történelmi folytonosságát hangsúlyozza. A baloldal a felsorolt intézkedések egyikét sem szavazta meg. E két jobboldali ciklus találó jellemzése, hogy „kormányon voltunk, de nem uralmon”.

2002: a lendület eredete

jobboldal négy átdolgozott, sikeres év után győzelemre számított. 2002-ben az április 7-i első forduló után a Fidesz–MDF 1 százalékos hátránnyal fordult rá a két héttel későbbi második fordulóra: az MSZP 42 százalékot kapott, a Fidesz–MDF 41-et. Mindezt úgy, hogy az utóbbira szavazó 2,3 millió ember 200 ezerrel több volt, mint 1998-ban, amikor az első forduló után nem 1, hanem 3 százalékos volt a Fidesz vezette erők hátránya.

A Kossuth téren a valaha volt egyik legnagyobb politikai gyűlést tartotta a jobboldal. A miniszterelnök a TF-en mondott beszédében úgy fogalmazott, a szocialistáké a „nagytőke és a pénztőke” kormánya lenne, amely gázárat fog emelni, s vele visszatérhet a „liberális közbiztonság”. Felszólította a jelenlévőket: „mindenki hozzon magával még egy embert a következő választási fordulóra”. A szónok már ekkor kiemelte, hogy Budapesten még mindig a baloldal az erős, a jobboldal vidéken tud tarolni. A Kossuth téri beszéd végén hangzott el először a „hiszünk a szeretet és összefogás erejében” fordulat, s zárásként a „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”.

Végül az akkori 176-ból a Fidesz–MDF 95 egyéni kerületet nyert, az MSZP 79-et, az SZDSZ 2-t. A Fidesz–MDF-nek az akkor még 386 fős Országgyűlésben 188 fős frakciója lett (49 százalék). Kiesett a Parlamentből két jobboldali párt, az addig kormánypárt FKGP és az ellenzéki MIÉP. A 179 széket nyerő MSZP (46 százalék) viszont összeállt az épp hogy bent maradt SZDSZ-szel (5,5 százalék, 19 fő). A Fidesz–MDF-nek a győzelemhez 105, azaz hússzal több egyéni körzetben kellett volna nyernie április 21-én. Nem sikerült.

Ez a két hét alapozta meg a jobboldali tábor azóta tartó eltökéltségét és összetartását. A Testnevelési Egyetemen, majd a Kossuth téren tartott nagygyűlések felemelő hangulata, a megtapasztalt együvé tartozás egy teljes nemzedék, az akkortájt érettségizők és az akkori egyetemisták politikai identitását határozta meg – ők a mai negyven körüliek. A nagygyűlések és a traumatikus vereség szinte bajtársias kötelékeket teremtett a jobboldali közösségben.

Útkeresés és építkezés

Jött a nyolc szűk esztendő. Megalakult a Medgyessy Péter volt D-209-es tiszt vezette posztkommunista kormány, amely rögtön 100 napos osztogatást hirdetett. A jobboldal politikai képviselete ezt az időszakot építkezéssel töltötte. Létrejöttek a polgári körök, Orbán arra kérte szimpatizánsait, fizessenek elő a Demokratára és a Magyar Nemzetre. A jobboldali médiapalettán emellett ott volt még a 2001-ben alapított Heti Válasz, a Hír TV és a jobboldalközeli körök által életre hívott, de politikailag semleges InfoRádió.

A vereség után megindult a gondolkodás is. Lánczi András Konzervatív kiáltványa szerint azért kínlódik a jobboldal, mert radikálisan kellene cselekednie, de ez idegen a konzervativizmustól; a nemzet megosztottságát az csökkentené, a demokrácia megmentését pedig az segítené elő, ha a jobboldal felvállalná a konzervativizmus valamely válfaját.

A jobboldal értelmiségi hátországa addig inkább mérnökökből, természettudósokból és írókból, történészekből állt. Ahogy Antall József mondta: a jobb-bal megosztottság értelmiségi szempontból „tanszéki vita” volt a történész-író nemzetiek és az „egzakt” szociológus-filozófus baloldaliak közt. A rendszerváltás úttörő jobboldali értelmiségijei – többek közt Lánczi, Molnár Attila Károly, Horkay Hörcher Ferenc, Balázs Zoltán, Mezei Balázs, Frenyó Zoltán, a népiek stb. – elszigetelt magánzók voltak – legalábbis egyikük e sorok írójával megosztott visszaemlékezése szerint –, akiket a mainstream balliberális értelmiség lenézett és páriaként kezelt. A háború előtti szellemi élet irodalma szinte elérhetetlen volt.

Megindult a közösségépítés, kialakultak a jobboldal személyközi hálójának, emberi kapcsolatainak erősítését és szellemi felfrissülését szolgáló, azóta rendszeressé vált találkozók és demonstrációk. Először is ott volt az 1989 óta megrendezett Tusványos Székelyföldön. Aztán 2004-től az őszi Kötcsei Találkozó. Mindkettőn Orbán Viktor a főszónok. 2009-ben rendezték meg először a Tranzitot, az „évadnyitó gondolatexpót” eleinte Kőszegen, majd Tihanyban. Az első alkalommal alig száz fős rendezvény látogatóinak száma az utóbbi években átlépte az ezret. A jobboldal erejét prezentálja a 2012 óta számos alkalommal vonuló Békemenet.

Ezekben az években jelent meg a Mandiner-előd UFI, a Reakció, a Konzervatórium blog, a Jobbklikk véleményportál, a Kommentár folyóirat és az akkor induló Nézőpont Intézet alkotta fiatal konzervatív nemzedék is, melynek jelen sorok írója is része. Szellemi felkészültségüket nehéz volt megkérdőjelezni, az akkor felfutó blogvilágban vezető szerepre tettek szert. A magabiztos fiatal jobboldali értelmiségi nemzedék feltűnése zavarodottságot okozott a baloldalon. E körnek ma számos tagja meghatározó jobboldali értelmiségi.

Az őszödi beszéd és a szétvert tüntetések, valamint a Medgyessy-féle száznapos osztogatások miatt legyengült országot még mélyebbre küldő 2008-as válság teljesen erodálta a baloldal hitelét. Ez teret nyitott a kommunizmus által lejáratott és a posztkommunista baloldal által démonizált jobboldali szemléletmód és a konzervatív kifejezés rehabilitációjára. A jobboldali értelmiség határozottabb szervezkedésbe kezdett, kiküzdötte magát a gettóból. A politikai jobboldal pedig kormányozni készült.

Kármentés és pályára állítás

2010-re annyira erodálta magát a baloldal, hogy a Mesterházy Attila vezette MSZP csupán azt akarta elérni a kampány során, nehogy kétharmada legyen a Fidesz–KDNP választási szövetségnek. Nem tudta.

A Fidesz–KDNP 2,7 millió szavazatot kapott listán (52,7 százalék), az MSZP 990 ezret (19,3 százalék), a Vona Gábor-vezette Jobbik 855 ezret (16,7 százalék), a Schiffer András-vezette LMP pedig 380 ezret (7,8 százalék). A 176 egyéni körzetből azonban 173-ban a Fidesz–KDNP jelöltjei nyertek, ami ezen körzetek több mint 98 százalékát jelentette. Így alakított 263 fős frakcióval, a parlamenti helyek 68 százalékával újra kormányt Orbán Viktor. Csak összehasonlításul: 2022-ben a már 200 fős parlamentben a listás helyek 54 százalékával, az egyéni körzetek 82 százalékával újra a parlamenti helyek 68 százaléka a Fidesz–KDNP-é.
Az új kormány – hogy bevégezze a rendszerváltást – nagyüzemi törvénykezésbe kezdett, amihez a kétharmados győzelem biztosította a legitimitást. A válság miatt leamortizálódott, pénztelen, segélyen élő, a külföldnek pénzügyileg, gazdaságilag és így politikailag is erősen kitett országot kellett valahogy megmenteni az összeomlástól – mind fizikai, mind mentális értelemben. Ehhez az „unortodox” gazdaságpolitika eszközéhez nyúltak. Mindenekelőtt le kellett dolgozni a GDP csaknem 80,8 százalékát kitevő államadósságot, ami 2019-re 66,6 százalékra csökkent. Ahhoz, hogy egy deficites országban fel lehessen pörgetni a gazdaságot, először a növelni kellett a munkavállalók számát – 3,75 millióan dolgoztak akkor, ebből sok százezer állami alkalmazott. Ennyien tartották el a többieket, köszönhetően részben a baloldal segélyalapú, középosztályt szorongató politikájának. Megindult tehát a gazdaságélénkítés, többek között adócsökkentésekkel. Emellett számos konfliktust bevállalva csökkentették a korai nyugdíjazásokra jogosultak körét, utánamentek a szociális csalásoknak, és mindenkit igyekeztek a munka világa felé terelni. A sok kritikát kapott közmunka is hozzájárult ahhoz, hogy 12 év elteltével meglett a vállalt plusz egymillió munkahely. Ezt nevezte Orbán jóléti (welfare) helyett munkaalapú országnak (workfare). Megadóztatták a bankokat, kifehérítették a gazdaságot. Minden más intézkedés csak ezek után indulhatott el.

Igyekeztek az államadósság minél nagyobb részét hazai adóssággá tenni – ezt sikerült is 70 százalékra emelni –, csökkentve a kitettségünket. Cél volt számos stratégiai ágazatban – az energiaszektorban, a médiában és a távközlésben, illetve a bankrendszerben – a legalább 50 százalékos magyar tulajdon elérése. Az állam számos elprivatizált vállalatot visszavásárolt, többek közt a MOL-t az oroszoktól. 2016-ra visszafizettük az IMF-hitelt is. Megindult a középosztályosodás, a jobboldal nagy társadalmi célja, 2010 óta az EU-s statisztikák szerint a szegények száma 1,6 millióról 800 ezerre csökkent, viszont hatalmasat nőttek a bérek. (Adatok forrása: Kovács István – Molnár Balázs – Szánthó Miklós 2021: Újra naggyá teszik Magyarországot 2010–2020: Őszinteség, bátorság, büszkeség, Budapest, Alapjogokért Központ.)

Sursum corda: lélekemelés

A szimbolikus politika legnagyobb szabású aktusa az új Alaptörvény elfogadása volt (folytatásaként a Szent Korona 2000-es Parlamentbe való áthelyezésének). Ezzel lecserélték az addig érvényben lévő, formálisan az 1949-es szovjet típusú alkotmánnyal folytonos, annak technokrata változataként értelmezhető 1989-es alkotmányt. A 2012. január 1-jén életbe lépő, értéktelített Alaptörvény azért kapta ezt a nevet, mert ezzel is hangsúlyozni szerette volna a jogalkotó, hogy az alkotmány az az íratlan, történelmi alkotmány, amelynek érvényét és folytonosságát az Alaptörvény elismeri. Ugyanez a felfogás húzódik meg az épített örökség helyreállítása – Kossuth tér, budai Vár, Citadella, stb. – vagy épp a főispánok és vármegyék fogalmának a köztudatba való visszahozása mögött. A kettős állampolgárság elfogadása a 2006-os, érvénytelen népszavazás okozta seb begyógyítása volt, nemzetegyesítő aktus.

A kommunizmus a múlt eltörlését igyekezett véghez vinni, a jobboldal pedig saját hagyományhűségének jeléül is a múlttal való folytonosságot hangsúlyozza, sőt: restaurálja. Ez akár a politika válaszának is tekinthető a Lánczi András által 2002-ben megfogalmazott dilemmára: mit akar konzerválni a konzervatív negyven év kommunizmus után? Egyáltalán helyre tud-e állítani valamit, ami megszakadt? Úgy tűnik, részben bizonyosan igen. S erre szükség is van, hiszen a nemzet lelki jólétét szolgálja, ha szerves egységet alkot gyökereivel. Emellett 2010 óta felhagytunk a magyar történelem önostorozó értelmezésével, és megtört a lemaradásnarratíva egyeduralma is, amely szerint itt csak magyar ugar és nevelendő nép van.

Jövő nélkül viszont nincs értelme a jelennek, nincs kiért építeni-szépíteni. Ezért a kormányzat a demográfiai hanyatlást megállítandó kiteljesítette az 1998 óta fejlesztett családbarát politikát, és ellenállt a déli határoknál és Brüsszelben is jelentkező migránsnyomásnak. Gyermekeink mentális jóléte érdekében elutasítja a genderideológia importját. A spirituális megújulásért szorosan együttműködik a történelmi egyházakkal, akiket nem ellenségnek, hanem szövetségesnek tekint.
A szellemi építkezést számos intézet segíti a Terror Házától a Mathias Corvinus Collegiumig (MCC). Hihetetlen, de a 2020-as évekre jutottunk el oda, hogy végre sor került számos, eddig kiadatlan konzervatív alapmű megjelentetésére, és felpörgött a fontos kortárs munkák publikálása is leginkább a Századvég, a Kairosz, a Terror Háza és az MCC kiadóinak köszönhetően. A jobboldali értelmiség felhagyott annak állandó monitorozásával, hogy mik a baloldali értelmiség elvárásai; szervezetté és magabiztossá vált. Ideje volt!

A nemzettudat, a munkaalapú társadalom, a migráció és a gender kérdésében is megmutatkozott, amit Békés Márton barátom a lemaradás előnyének hív. Nyugaton a szemünk láttára pörög a jövő, láthatjuk, mi történik, ha nem állunk ellent: párhuzamos társadalmak, no-go zónák, a nemváltástól egy életre megnyomorodott fiatalok, demográfiai tél, jóléti lustaság és elpuhulás. A veszélyérzet kimúlása, az egészséges önvédelmi reflexek berozsdálása, hanyatlás. Szent II. János Pál pápa szavával élve: létvesztés, a halál kultúrája.

Centrális erőtér, korszak és konfrontáció

Mindez együtt járt az ellenzékkel, a baloldali elittel, a szomszédokkal, de legfőképpen az EU-val szembeni konfrontáció vállalásával. Utóbbival már 2011-ben, az új médiatörvény kapcsán szembekerült a kormány. A többit felesleges sorolni. Az EU-t jellemző technokrata-liberális-központosító szemlélet éles ellentéte a magyar jobboldal felfogásának, politikai stílusának. A nyugati liberális világtrenddel szembemenő magyar jobboldal számára szinte kódolva volt a konfliktussorozat. Ezek vállalása miatt is fontos volt, hogy az egész politikai közösség maga mögött hagyta kisebbségi komplexusát, és trendkövetőből trendmeghatározóvá mert válni.

2010 óta a centrális erőtér és a predomináns pártrendszer jellemzi a magyar politikát, amiben a kétharmados támogatottságú kormány viszi a „nemzeti közép” politikáját. Az áthidalhatatlan értékkonfliktusok mellett ezért sem igyekezett a jobboldal konszenzust teremteni az Alaptörvény körül az ellenzékkel: hiszen a kétharmad reálisan nézve maga az elérhető nemzeti konszenzus.
Hasonló időszakban élünk, mint 1860 után, amikor Deák Ferenc mérsékelt liberálisai és a Felirati Párt fejezte ki a nemzeti akaratot, amihez a határozatiak és a konzervatívok is igazodtak; vagy amikor Tisza Kálmán és utódai vezetésével a Szabadelvű Párt volt ilyen szerepben 30 évig, 1875-től 1906-ig. Utóbbival valójában tagságát és felfogását tekintve is folytonos volt Tisza István Nemzeti Munkapártja, ami 1910–1917 közt irányította az országot. Végül hasonlóan centrális erőteret alkotott a Horthy-korban Bethlen és Teleki többször nevet váltó, az egész korszakot meghatározó kormánypártja is. Ezek a kormányok és parlamenti többségük olyan politikát folytattak, amellyel nem sok mozgásteret hagytak ellenzéküknek. Ha valaki azt kutatja, milyen politikai hagyományt képvisel és visz tovább Orbán Viktor, akkor a protestáns-függetlenségi nemzeti liberalizmus az, ahol keresgélnie kell mind az intézkedések, mind a retorika tekintetében. Ez azóta kereszténydemokráciává, jobboldali konzervativizmussá vált, pár éve pedig már valamiféle jobboldali populizmusként tekintenek rá. Ez a hagyomány pragmatikus és befogadó a szomszédos irányzatok iránt (pl. katolikus konzervatívok, szociáldemokrácia, stb.), ami képes sok irányzat nagykoalícióját létrehozni a közös célok alapján.

A politika méltósága

Az Orbán-kormányok úgy képviselik a keresztény-konzervatív értékvilágot, hogy közben pragmatikusak és rugalmasak. Gazdaságpolitikájuk nem neoliberális, de nem is szociáldemokrata, hanem egyfajta harmadik út: munkaalapú, kapitalista és szociális is egyben. Azaz a három létező jóléti állami modell közül – szociáldemokrata skandináv, liberális angolszász, konzervatív kontinentális – egyértelműen a harmadik áll hozzájuk a legközelebb. Az angolszászokhoz képest ugyanis a magyarok etatistábbak (jobban igénylik az állami beavatkozást és védelmet), míg a skandináv út túl individualista számukra.

A jobboldali kormányzás rendszerint nem a „good governance”, hanem a „good government” elképzelésére épül. Előbbi a hatalomszkeptikus nyugati világ azon filozófiája, amely szerint a kormány szinte csak koordinátori szerepet tölt be, és széles körben támaszkodik NGO-kra, szakértői testületekre, a civil társadalomra. Utóbbi szerint a kormány nem delegál annyi jogkört mindenféle szervezeteknek, hanem maga vállalja a kormányzás teljes felelősségét. Ez nem éjjeliőr állam, nem is hatalmas, hanem erős. Jele ennek a posztszocialista ügyintézés ügyfélbaráttá tétele és megújítása a kormányablakok által.

Mindehhez járul a konfrontatív külpolitika és a szimbolikus politizálás. Ezek középpontjában a határon túl magyarok védelme és a nemzet saját múltjával való folytonosságának restaurációja áll, a „merjünk kicsik lenni” emlékezetes szocialista elképzelésének antitéziseként.

A baloldalra és a nemzetközi liberális elitre jellemző szakértői-szociológiai nyelvet a jobboldal egy újkonzervatív nyelvre cserélte. A szakértői nyelv a népnevelő felvilágosult értelmiségi nyelve: a tudomány tekintélyére épít, technokrata és elitista. Ez a törekvés depolitizálni akarja a közéletet, mindent objektívnek mondott módszertanok alkalmazásával megoldható jogi, közgazdaságtani vagy társadalomtudományi problémának beállítva. Ezen elgondolás szerint a politikusoknak csak követniük kell a szakértőket. Emellett a szakértők csak a saját területük szempontjaira figyelnek, nem az egészre. Ahogy egykor mondtuk: zrt.-nek tekintik hazánkat. A jobboldal azonban tudja, hogy a szakértői nyelv valójában a hatalom elrejtésének csele. Ezért repolitizálja a közéletet: értelmiségi nyelv helyett a politikai közösség egésze által átélhető, hétköznapi nyelven beszél, semlegesen unalmas és száraz értekezés helyett átélhetően, értékek mentén mesél történeteket. Vezetői specialisták helyett generalisták. Az önostorozás helyett pedig az egészséges hazaszeretetet táplálja.

A jobboldal „leváltotta” a „rendszerváltó értelmiséget” is, amely felelősségvállalás nélkül igyekezett meghatározni a politikát. (Egészen addig, hogy politikusok irodájában az asztalra ülve mondta meg, ki legyen az SZDSZ – a par excellence „értelmiségi párt” – elnöke. De akadt, aki 1990-ben még Antall Józsefhez is bekéredzkedett, hogy haverilag elmondja, szerinte mit kellene csinálni.) A baloldalon ma is divat, hogy az értelmiség csinálja a politikát. A felvilágosult, független (és balliberális) értelmiségi mítosza oda vezetett, hogy a farok csóválta a kutyát. A jobboldal nem így működik – ha pedig kormányon van, az ország sem. Ez felszítja a mellőzött értelmiségiek haragját.

A magyar jobboldal hagyománypárti, de konzervatív karaktere nem vezet sem egy helyben topogáshoz, sem olyasfajta fontolva haladáshoz, amely a liberális programot valósítaná meg, csak lassabban, hiszen az, mint Molnár Attila Károly is rámutat, önfeladás volna. A fizikai modernizáció a liberális emberi jogok helyett a keresztény emberi méltóság és a közjó, a közösségelvűség keretrendszerében valósul meg. Valójában ezt nevezte Orbán Viktor 2014-ben „illiberális államnak” és „nem liberális demokráciának”. Mint akkor mondta: azt a konkretizálhatatlan liberális elvet, mely szerint mindenkinek addig ér a szabadsága, ahol a másiké kezdődik, arra a keresztény elvre kell váltani, hogy ne tedd a másikkal, amit magaddal sem tennél.

A magyar jobboldal tehát a jelenben egyesítette a nemzetet, helyreállította a múlttal való folytonosságot, biztosítani igyekszik a jövőt. A múltból táplálkozva tekint a jövőbe – de nemcsak előre, hanem felfelé is néz, a transzcendens irányába. A 2015-ös migránsválság és annak kezelése óta pedig, többek közt újabb és újabb győzelmei okán, a nemzetközi jobboldal figyelmének középpontjába került. Ezzel hazánk kis mérete ellenére világpolitikai tényező lett. Nem súlya vagy hatalmi státusza miatt, hanem a határozott és sikeres jobboldali kormányzás okán. Már nemcsak mi keresünk inspirációt külföldön, hanem a külföldiek is nálunk.
A magyar jobboldal 1990 óta kilenc ciklusából haton volt kormányon, ebből az utolsó négyben egyhuzamban, s nem harapófogóban. A jobboldal lendületét a 2002-es elkeseredettség és 2006-os düh pozitív energiává alakítása táplálja a mai napig. Befejezte a rendszerváltást, lassan korszakot alkot, mivel nem követő, hanem követendő politikát csinál, nem reakciós, hanem proakciós. Célja, hogy a társadalom ne csak egyének halmaza legyen, hanem az élők, a holtak és a megszületendők nemzete, a közösségek közössége. Alighanem az lehet a jobboldal titka, hogy igazolta saját hitvallását: „szenvedélyünk Magyarország”.

(Megjelent a Mandinerben, 2022. szeptember 21-én; illetve a Káoszból kozmosz cím kötetben; az itt közölt szöveg frissített verzió.)
----------------------------------------------------------
Ha tetszett a poszt, kedveld, oszd meg és kövesd be az oldalt!