Miért ne politizálhatnának a papok?

A papok ne politizáljanak, az egyház ne szóljon bele a közéletbe – régi mantra ez, a szekularizáció kései hatása, a kommunista „hinni a templomban kell” hamis képzet maradványa.

E jelmondat a rendszerváltozástól kezdve arra szolgált, hogy megpróbálja elhallgattatni a keresztény egyházakat, amikor olyan téma politizálódott át, amely evidensen érintette a keresztény tanítást. Ismerjük e klasszikus kérdéskánont: abortusz, eutanázia, házasság, és időnként a szociális téma is felmerült. A baloldal nem akarta, hogy az egyház hirdesse tanítását, és ennek mentén a hívek pártot válasszanak maguknak. Volt olyan választás, amely előtt az MSZP megfigyelőket küldött a templomokba, hogy felvegyék a prédikációt. Aztán amikor a Jobbik „szélsőjobb” veszélyként tűnt fel, már azt akarták – főleg, Isten nyugosztalja, Tamás Gáspár Miklós –, hogy az egyházak politizáljanak, és foglaljanak ellene állást.

A magyar baloldal sokáig mintaként hivatkozott a német egyházra, amelynek megkérdezett képviselői rendre elmondták, hogy az egyház ne szóljon bele a pártpolitikába.

Nagyrészt ugyanezek a német püspökök és papok egy ideje körlevelet adnak ki és felszólalnak az Alternatíva Németországért párt ellen.

Ferenc pápa is példaként hozható: ő „agyba-főbe” politizált, legyen szó migrációról vagy szegényekről, békéről és háborúról. Ferencet körbeünnepelték a progresszívok, szemben elődeivel, XVI. Benedekkel és II. János Pállal, akiknek a tanítását el akarták hallgatni. Tény viszont, hogy Ferenc pápának is voltak olyan megszólalásai – például a gender- ügyben –, amelyekről nem vett tudomást a baloldal.

Amikor 2016–2017-ben New Yorkban töltöttem kilenc hónapot, vasárnaponta volt alkalmam meghallgatni az ottani papok prédikációit. Számos templomot meglátogattam, sokfelé voltam misén, és három helyre mentem a legtöbbet: egy bronxi spanyol nyelvű misére, egy manhattani tridenti rítusúra, valamint a Szent Patrik-katedrálisba.

Mondhatom: az amerikai papok nem féltek politizálni. Az egyikük például szépen körbeírta, miért nem szabad Hillary Clintonra és miért kell Donald Trumpra szavazni. Lehet, hogy utóbbi politikus sem mintakeresztény, sőt nem is keresztény, de tőle várhatja a keresztény ember, hogy az elképzeléseihez legalább közelebb álló politikát csinál.

Az elveknek következményeik vannak – szól egyik kedvenc amerikai filozófusom, Richard Weaver konzervatív alapmunkává avanzsáló kötetének címe (Ideas Have Consequences). Persze a kereszténység nem pusztán egy eszme, hanem kapcsolat az élő Istennel – ám azt ne felejtsük el, hogy Isten szolgált számunkra egy kinyilatkoztatással, felhatalmazott embereket, hogy képviseljék és magyarázzák azt, s így a legelejétől, az ősegyháztól kezdve van keresztény tanítás.

Tekintve pedig, hogy minden politika, amit politikává tesznek, vagy amiből közéleti konfliktus lesz, az egyház – vagy legalábbis a hagyományos keresztény tanítás – gyakran ott találja magát a politikai konfliktusok közepén. Elvégre a felvilágosodás is egy – Nyirkos Tamás professzor sommás megfogalmazása szerint – egyházellenes, tudomány-népszerűsítő program volt, azóta divat a hitet nem racionálisnak tekinteni és rázárni a templomajtót.

A hit megélése és gyakorlása valójában értékválasztás. Ez gyakran szűk ösvényre, nehéz útra visz minket. Néha letérünk erről az ösvényről, de tudjuk, hová kellene visszatérnünk.

A papoknak lehet politizálniuk, sőt időnként kell is! Nem ők szólnak bele a pártpolitikába, hanem a kortárs politika érint olyan kérdéseket, amelyekről a kereszténységnek határozott meggyőződése van, és nem maradhat csöndben. Úgyhogy ne lepődjön meg senki, ha a következő hetekben ilyen-olyan módon, de útmutatást kap a szószékről!

(Megjelent a Mandiner február12-i számában.
Link kommentben.
A képen a New York-i Szent Patrik-székesegyház látható.)
------------------------------------------------------------------
Ha tetszett a poszt, kedveld, oszd meg és kövesd be az oldalt!