A szétesés anatómiája: a Nyugat hanyatlásának magyarázata és elemzése

Hanyatlik-e a Nyugat, vagy épp halad? Régi vita ez mind a politikában, mind a filozófiában. A liberálisok, baloldaliak, progresszívek a felvilágosodás óta haladást látnak (innen a progresszió önelnevezése is), a konzervatívok-jobboldaliak viszont inkább hanyatlást. Persze nem mindenki, az amerikai konzervativizmus a felvilágosodás szülötte, de ez inkább eltérés a kánontól.

Az autentikus konzervatív felfogás azonban a felvilágosodást inkább elhomályosodásnak látja, és szellemi hanyatlást lát. Nyilván a civilizációnk technikai aspektusa fejlődik, egyre kényelmesebbé tudtuk tenni a világunkat, egyre tovább tudunk élni. Ilyen értelemben van fejlődés (direkt megkülönböztetem a haladás politikai fogalmától). A konzervatívok sem kívánják visszacsinálni a technikai fejleményeket, és a politikai berendezkedéseket sem feltétlenül, de szellemi szétesést igenis detektálnak. Ami a liberalizmus és liberálisok – a felvilágosodás filozófiai formájának politikai ideológiája és annak képviselői – számára haladás, azaz a hagyományok, autoritások és a kereszténység meghaladása valamiféle szabadon lebegő racionalizmus és empirizmus jegyében, az az autentikus konzervatívok számára hanyatlás. Ha Étienne Gilson francia filozófus Isten és a filozófia című kis kötetecskéjére gondolok, akkor ott is van egy magvas megfejtés: a középkori filozófiával és teológiával, Szent Tamás létről és lényegről szóló megfejtéseivel az emberi gondolkodás felért a hegygerincre, aztán az állítólagos felvilágosodással valójában lesétált róla.

Most azonban egy másik hanyatlás-elemzést szeretnék figyelmetekbe ajánlani. Szombath Attila, a Pázmány docense, filozófus új könyvvel jelentkezett: Az élet értelme és értelmetlensége. Ám nem ezt a könyvét ismertetném most, mert még nem olvastam, hanem ennek előzményét, a 2016-os „Ki ítélt most?”- ot. Eszerint az újkorban a Nyugat először differenciálódott, majd dezintegrálódott. Az első pozitív folyamat volt, a második negatív.

A differenciálódást az egyház, az arisztokratikus elv és a filozófia képviselte, ami létrehozott egy affirmatív magot, a nyugati civilizáció lényegét, melyet az újkorban erős gazdasági fejlődés igyekezett megtámogatni. De aztán ezt a felvilágosodás idején elkezdték leépíteni, és végül csak az anyagi jólét és az empirikus mérhetőség lett mindenek mércéje.

Szombath szerint a modernitásban a nyugat szellemi élete roppant meg, és az utolsó eszmény valósult meg: „a többség zavartalan jóléte és gyarapodása”. Szombath megjegyzi, hogy persze lehet, hogy a történelem nagyrészében a tömegek nem érdeklődtek a szellem iránt, nem filozofáltak például, de hogy az elitek is elvetik a természeti léten túlit, és lényegében állatoknak tekintik az embereket, és letesznek metafizikáról, transzcendenciáról, az új és strukturális probléma. A civilizáció ugyanis attól az, hogy túltekint az ember anyagi dimenzióin.

„Az ember lényegéről és rendeltetéséről gondolkodás- és életforma tehát általánosnak mondható, de nem feltétlen intézményesül. Akkor következik be a romlás felerősödése, ha ez az intézményesülés megtörténik, tehát a közösséget olyan személyek és egy olyan társadalmi rend kezdik kormányozni, melyek a tévutakat normálissá és ezzel normatívvá emelik.”

Ráadásul a filozófia hagyománya szerint ez két politikai formában tud igazán megvalósulni: a demokráciában és a zsarnokságban. Szombath rámutat, hogy az emberi anyagi létén túlmutató szellemi szféra letéteményese hagyományosan az arisztokratikus elv, melynek társadalmi megjelenése a nemesség. Az arisztokratikus elv szerint az ember köteles „a puszta létfenntartásnál magasabb irányt követni”.

Szombath szerint amikor a differenciálódás eljutott addig, hogy nem tudott mit kezdeni sem az előkelőséggel, sem a vallással, sem a filozófiával, az újkori fejlődés elégre végpontját. A Szent Szövetség és a „boldog békeidők” időszakával lezárult egy időszak, és a mag „kilökődött”, helyén ürességet hagyva. Azóta már „az időn túl folyik a játék”. Azóta dezintegrálódás van, azaz szellemi értelemben pusztulás. A mérce a puszta gazdaság és a pozitív-empirikus tudományok lettek, elvetettük az ariszokratikus elvet, az egyházat és a filozófiát, amelyek kiemeltek minket a puszta természetiségből. Mindezt ráadásul intézményes, ha tetszik, struktrúrális jelleggel. A baloldaliak szeretnek strukturális problémákról beszélni, de beszélhetünk strukturális problémákról jobbról is, és azok például ezek. Hogy a (poszt)modern redukcionista korszellem lenyomja az embert (de azért megpróbál önellentmondásos módon emberi méltóságról és emberi jogokról beszélni).

Szombath Attila még azt is megkockáztatja, hogy kijelenti: téves a felfogás, miszerint a filozófia és a teológia hátráltatta a modern tudományok létrejöttét, Bellarmin Szent Róbert és Galileo Galilei vitájában mai, modern felfogásunk szerint Bellarminnak volt igaza, amikor arra kérte Galileit, hogy hipotetikusan fogalmazzon – „Bellarmin nézete volt az előremutató, míg Galileié dogmatikus és elhibázott”.

A naturalista (materialista) valóságkép nem tudja megragadni a dolgok lényegét. Nem pusztán fizikai kérdés, hogy mi az idő vagy a test, és nem pusztán biológiai kérdés, hogy mi az élet. A kilökődött ontológiai mag helyén a diszciplínák sokasága ellenére nem maradt semmi, csak a nihil. A materializmust követte a relativizmus és az önellentmondás, minthogy a relativizmus abszolút világértelmezés kívánt lenni. Az újkori empirizmus Szombath szerint felfogható szcientizmusnak is, azaz a természettudományok túllépve hatókörükön teljesértékű világmagyarázattal kívánnak szolgálni.

A filozófiának három reconquista-kísérlete volt a modernitás redukcionista kihívásával szemben: a német idealista filozófia, melynek legsikerebbje Hegel volt; aztán az orosz metafizika (Sz. Frank, Nyikolaj Bergyajev, Ny. Losszkij, stb.), végül pedig a többek közt Karl Rahner által képviselt transzcendentális tomizmus (a XIII. Leó pápa által hivatalos egyházi filozófiája és teológiájává tett tomizmus ötvözése Kant transzcendentális rendszerével).

Weissmahr Béla jezsuita úgy fogalmazott ezzel kapcsolatban: „na igen, ez a jelszó, hogy a szellemi dimenziót kell feltárni, valójában ördögűzői tevékenységet takar. A pozitivizmus démonát kell kiűzni!”

Ezután Szombath Attila kimutatja, hogy az abszolútum nem a mi kreatúránk, nem „társadalmi konstrukció”, hanem minket megelőző valóság. Szerinte a kortárs filozófia tévutai annak köszönhetőek, hogy mellőzi az abszolútum figyelembe vételét.

A szerző úgy fogalmaz: „a civilizáció alapfeltétele az öneszmélés azon fokának elérése, amelyben az ember magát a természeti valóság fölött állóként ragadja meg, s egyéni és közösségi életében igyekszik ezt a lényegét megvalósítani. Ebből fakad, hogy civilizációs válság akkor áll be, ha a megvalósítás inadekvát módon történik, civilizációs összeomlás pedig akkor, amikor az életet meghatározó világnézet ezzel az elsődleges igazsággal egyenesen szembehelyezkedik.”

Hozzáteszi: „Az ember és természet létfokbeli különbségét teoretikusan a filozófiai determinizmus, a pszichofizikai redukcionizmus, illetve az emberi viselkedés egysíkúan evolucionista értelmezése mossa el. Mindegyik ugyanúgy magyarázza az embert, ahogyan a többi természeti létezőt is szokás.” Ezért aztán „az állati önértelmezés hódít”, tömegek nem találják az élet értelmét, pótcselekvésekbe menekülnek és civilizációsnak nevezett mentális problémák uralkodnak el.

Egy civilizáció szerinte akkor épp, ha megvalósít egyfajta egyensúlyt a biológiai szükségletek és szellem közt, megakadályozza az egyoldalú kihasználást, és kordában kell tartania azokat az erőket, amelyek csak a szerzésre és a szükségletek kielégítésére, sőt felkorbácsolására buzdítanak. Az arisztokrácia „valódi és örök létjogosultsága: annak az autonómiának a megőrzése, ami nélkül az ember nem a kozmosz dísze, hanem csak az állatok legrosszabbika lehet.”

„A civilizáció, mint az emberhez illő finomabb és méltóbb élet és önmeghatározás szükségképpen az ember kiemelkedését jelenti a természetiségből. (…) Az európai civilizációban e civilizációs mag megfogalmazói és őrei a filozófia, a vallás és a társadalmi arisztokrácia voltak.”

A filozófia nem rendelődhet alá természettudományoknak, mert akkor elveszti világképalkotó erejét. Az „összebarkácsolt” „tudományos világszemlélet” tarthatatlan. A három említett filozófiai reakció azonban későn következett be és erőtlen volt. A civilizációs pusztulás két dolgot jelent: fizikai megsemmisülést egyfelől, és a civilizációs mag elsorvadását másfelől.

S hogy mi lehet a megoldás? Szombath Attila Heidegger Speigelnek adott utolsó interjúját idézi: rezervátumokat húzódva kell megőrizni a gondolatokat, készenlétbe helyezve azokat egy új kor számára.

Részemről azért mást is hozzátennék: strukturális kiigazításokat kell tenni, téríteni, visszaállítani a kereszténység és az egyház helyét a társadalmi hierarchiában, akárcsak a filozófiáét, és fel kell venni a megfelelő szellemi fonalakat a földről, mert nem szakadtak meg, ott vannak, vannak letéteményesei, szóval még csak „visszamenni” sem kell az időben, mert ha a szellem fonala legurult a gilsoni hegygerincről, akkor megfoghatjuk, és vissza is vihetjük oda. Nem vagyunk determinálva, Chesterton is felhívta rá a figyelmet, hogy ilyen értelemben igenis "vissza lehet forgatni az idő kerekét", bár ez rossz megfogalmazás, mert nem visszamenni kell, hanem visszatalálni és folytatni.

Szombath Attila: „Ki ítél most?” A filozófia méltóságvesztése és a civilizáció hanyatlása. Kairosz, 2016.
--------------------------------------------------------------------
Ha tetszett a poszt, kedveld, oszd meg és kövesd be az oldalt!