Magyarrá lett Habsburgok

Magyarrá lett Habsburgok? Azt meg hogy? A magyar történelmi tudat alapvetően gyanakvóan, ha nem ellenségesen viszonyul a történelmünket lényegében államiságunk egész második felében, ötszáz éven át meghatározó dinasztiához. A magyar történelmi tudat kurucos, a török megszállás után szabadságharcainkat a Habsburgok ellen vívtuk. Ugyanakkor a felszíni kurucosság mögött, alatt van egy másik réteg is, ami ambivalensebben, megértőbben viszonyul a Habsburgokhoz. Ez ma az Osztrák-Magyar Monarchia korára irányuló kulturális-történelmi nosztalgiában érhető tetten. De ennek akkor, a Monarchia idején is voltak nyilvánvaló jelei: a legtöbb parasztotthonban például két porté lógott a falon, Kossuthé és Ferenc Józsefé.

Mivel a Habsburgok nem voltak magyarok, és Buda felszabadításakor egész Európában már az abszolutizmus volt a divat, amelyet ők is rá akartak kényszeríteni (valamennyire rá is kényszerítették) az alkotmányát (államberendezkedését) védő Magyarországra, a három tényező (hazánk, mint új szerzemény, külföldi mivolt, abszolutizmus) összeadódott a Habsburgoknál, és ennek megfelelően igyekeztek kezelni minket, permanens feszültség alakult ki, melyet a törvényes uralkodó iránti lojalitás és az alkotmányvédő (függetlenségvédő) feszültség egyszerre jellemzett.

A magyar elit és közvélemény azonban sosem volt egységesen ellenséges a Habsurgokkal szemben, talán egy-két rövid időszakot leszámítva. És az „aulikusok”, a dinasztia hívei sem voltak ám feltétlen Habsburg-„bérencek”, az ország alkotmányosságát egy-egy szélsőséges kivételtől eltekintve ők is védelmezték.

A király helyettese hazánkban a polgári átalakulásig a nádor volt, s a Habsburgok a magyar rendekkel dűlőre jutva a 18. század végétől úgy próbálták kezelni a két fél közti konfliktust „humánpolitikai” téren, hogy Habsburgot neveztek ki nádorrá, aki rendszerint az egyik főherceg volt. Ettől a Habsburgok azt remélték, hogy hatékonyabb lesz a dinasztia képviselete és akaratának keresztülvitele, a magyar rendek meg azt, hogy hatákony szószólóra találnak a királynál.
Öt ilyen Habsburg főherceg volt: Sándor Lipót (1790-1795), József Antal („a nemzet nádora”), 1795-1846), István Viktor („a forradalom nádora”, 1846-1867), József Károly (a „czigányos József”) és az 1962-ben elhunyt József Ágost („homo regius”) Persze 1848, főleg pedig 1867 után nem beszélhetünk már nádori tisztségről.

Az érdekes az, hogy a hazánkba költőző (Alcsúton berendezkedő) Habsburg-ág, melyet József Antal alapított meg, már Sándor Lipóttól kezdve, magyar közegben élvén, sokkal inkább volt a magyar érdekek képviselője, mint a dinasztikusoké – amikor a kettő feloldhatatlan ellentétbe került, akkor pedig a magyar Habsburgok távoztak a politikából. De mindegyikük támogatta a nemzeti liberális reformokat, a gazdasági reformok szükségességét, védte király-rokonánál az ország alkotmányosságát, József Antal szépítette Pest-Budát, István Viktor a kezdődő forradalomban a magyar csapatok élén állt, majd „emigrált”, József Ágost kivette részét az első világháborúból.

Az uralkodók gyakran nem is nézték jó szemmel magyar rokonságuk elkanászodását. A magyar közvélemény és a magyar politikai elit azonban megkedvelte őket, sőt szinte hősként tisztelte többüket, ők maguk pedig egy idő után anyanyelvként beszélték a magyart is.

Nem hallottunk minderről? Róluk emlékezik meg Nánay Mihály történész kis kötetecskéjében, melyhez stílszerűen Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg írt előszót. Érdemes elolvasnunk, hogy tisztábban lássunk Habsburg-ügyben.

Nánay Mihály: Magyarrá lett Habsburgok. A Habsburgok magyar ága. Unicus Műhely, 2023.
------------------------------------------------------------------------
Ha tetszett a bejegyzés, kedveld, oszd meg és kövesd be az oldalt!