A tudományos kirekesztés módszertanáról és egy védés történetéről – a hétfő esti könyvbemutatón tartott bevezető előadásom szerkesztett változata

Kedves Emese, kedves Attila, kedves Balázs, kedves András, tisztelt egybegyűltek!

A negyven amerikai topegyetem pszichológia szakán nincs egyetlen egy jobboldali (republikánus) meggyőződésű oktató sem, azaz „a nem baloldali kutató a pszichológiában veszélyeztetett fajta”. A közgazdaságtanban 3:1, a szociológiában 27:1, az antropológiában 41:1 a baloldali meggyőződésű oktatók és kutatók túlsúlya. Az Obama/Romney elnökválasztáskor a társadalompszichológusok 75:1 arányban szavaztak Obamára.

Sok tudós azzal érvel: a normál tudományos módszertan elég védelem a politikai elfogultság ellen, sőt egyesek szerint maga az ideológiai elfogultságra vonatkozó felvetés is már önmagában tudományellenes. Emellett a tudósok általában a tesztek szerint nyitottabb személyiségek, így elvileg az ellenérvekre is jobban hallgatnak. Ugyanakkor mint Honeycutték rámutatnak: a bizonyítékok ennek ellenkezőjét mutatják. A magas iskolázottság és fokozott tudományos jártasság a polarizáció fokozásával jár az ellentmondásos tudományos témákat illetően (Drummond & Fischoff, 2017). Mint mondják: ennek oka talán az, hogy mélyen gyökereznek a meggyőződéseik és jók az érvelésben.
A tudományos világban az elfogultság elleni végső bástyának a lektorálás intézményét tartják. Honeycutték viszont leszögezik: „az elképzelést, hogy a lektorálás biztosíték a rossz tudomány ellen, már sok kudarc cáfolta”, és sok erre vonatkozó kutatás is igazolta (áttekintésként lásd: Crane & Martin 2018, Csiszar 2016, Heesen & Bright 2021).

Emellett gyakori, hogy a tudósok egyes kutatások eredményeire azt mondják, hogy azok ellentmondanak egyes baloldali aktivista céloknak, tehát politikai alapon ítélik meg a tudományos eredményeket, úgy, hogy nem cáfolják azokat (Dreger 2016, Retraction Watch, 2020).

A szerzők kidolgoztak egy modellt, ami szerint a társadalomtudományos világba felülreprezentáltan kerülnek be aktivisták, a tudományos világ pedig támogatja az aktivizmust, s mindez a tudósok önradikalizációjához vezet – bal felé. A baloldali aktivisták ugyanis a tudományos körökben ellenségek légkört teremtenek a másmilyen meggyőződésűek számára, akiket így kevésbé vesznek fel ezekbe a körökbe, és ha esetleg be is kerülnek, a tudományos előrehaladásuk is nehezebb lesz, ahogy a publikációt is megnehezíti mindez.

Ennek az a következménye, hogy az amerikai társadalomtudományos életben messze túl vannak reprezentálva a szélsőbaloldaliak – írja Jussim és Honeycutt. – A felmérések szerint az amerikai lakosság 4-15 százaléka szélsőbaloldali, a társadalomtudományos világban azonban ez ennek több mint a kétszerese, sőt eléri a 40 százalékot is (Gross & Simmons 2014, Kaufmann 2021). Mindez a jutalmazási rendszerben és az előrehaladásban is következményekkel jár, sőt az egyet nem értők büntetése is gyakori – egy kutatás (FIRE) csak 2021-ben kimutatott 80 megbüntetett jobboldalit és 34 megbüntetett baloldalit. A büntetés lehet kirúgás, elfogyhat valaki körül a levegő, vagy romlik a reputációja, nem kap támogatási pénzt, nem léptetik elő, nem kap meg valamilyen munkát, és így tovább. A nem baloldali tudósok nagy százaléka érzi magát ellenséges környezetben (Honeycutt & Freberg 2017, Inbar & Lammers 2012, Kaufmann 2021). Sőt: a tudósok 20-80 százaléka nyíltan bevallja, hogy diszkriminálná a konzervatívokat (lásd az előző hivatkozott tanulmányokat, plusz: Peters et al 2020.) Emellett mindez oda vezet, hogy a konzervatív meggyőződésű kutatók megtartják maguknak nézeteiket, valamint a kutatásaik is amennyire csak lehet, apolitikusak.

A „baloldali autoritarianizmus” (LWA, leftwing authoritarianism) egyre jobban elterjed az amerikai akadémiai életben, és három következménye van: intolerancia, cenzúra és agresszió. Így a társadalomtudományos világ a baloldali konformitást jutalmazó reputációs rendszerré vált.

Az átpolitizált témákban készült tudományos kutatások így aztán többféleképpen lesznek elfogultak bal felé: több ilyen készül, inkább támogatják az ilyen kutatásokat, és elismertebb folyóiratokban jelennek meg, valamint többet idézik őket, és inkább elfogadják őket igaznak széleskörben. Azaz a balra húzó ilyen kutatások megalapozottabbnak tűnhetnek, mint amennyire valójában azok.

Doktori védések nem szoktak bekerülni a közéleti érdeklődés főáramába, hiszen többnyire szaktudományos eseményekről van szó. Egy éve mégis ez történt, melynek oka az volt, hogy a fokozatszerzésre aspiráló doktorandusz egyben politikus, sőt jobboldali, kormánypárti politikus volt – mikor a képzést kezdte, még nem volt az, de közben azzá vált. Először etikai kifogásokat emeltek Orbán Balázs doktorálása ellen, hangsúlyozva, hogy szakmailag nem tudnak belekötni disszertációjába, de aztán váltottak, és mégis megpróbálták tartalmilag kikezdeni.
Ez még annyiban talán még érthető is lenne, hogy egy politikusnak állni kell a sarat. A sárból azonban kapott az ELTE jogi kara is. Emellett pedig az újságírók egy részének felkészültségéről is kiderült, hogy hiányos. Volt olyan cikk, amely igen-igen hangsúlyozni igyekezte azt, hogy az opponensek micsoda kritikákat fogalmaztak meg a védésen a doktorandusz munkájával szemben. Holott ha a cikkírás előtt felhívták volna bármelyik volt professzorukat, esetleg az érintett doktori iskolát, akkor megtudták volna, hogy a doktori védés egy rítus is, amelyen a lehető legjobb dolgozattal szemben is meg kell fogalmazniuk az opponenseknek kritikát – holott a doktorandusz a korábbi műhelyvitán elhangzott kritikák mentén már tökéletesítette munkáját. A kritika kötelező, nem pedig különleges. Tudom, mert magam is átmentem ezen a folyamaton, sőt azóta volt alkalmam opponensnek is lenni doktori eljárásban.

A nyugati világban az előző időszakban megszállta az egyetemi világot, főleg a társadalom- és bölcsészttudományok világát, de a jogtudományét is az úgynevezett eltörléskultúra. A csak sután magyarítható angol kifejezés (cancel culture) valójában nem kultúrát takar, hiszen az „eltörlés” kultúraellenes aktus, hanem inkább hozzáállást: az elnyomónak kikiáltott történelmi személyiségek, írók, művészek egyoldalú megítélését, szobrainak ledöntését, a róluk elnevezett intézmények átnevezését, a történelem átírását, illetve a ma elnyomónak tartott személyiségek számára a szólásszabadság és közéleti szereplés megtagadását (deplatforming), az elnyomás elleni küzdelem jegyében, az elnyomást persze lehetetlenül szélesen értelmezve. Ez a régi, történelemellenes kommunista jelszó – „a múltat végleg eltörölni” – felújítása, annak posztmodern-woke változata.

Az egyik kötet, A tudományos kirekesztés módszertana tudósok személyes történetein keresztül mutatja be, hogyan működik a progresszív-posztmodern-woke eltörlés – főleg amerikai példák ezek, de négy magyar példa is van.

Az Orbán Balázs doktori disszertációja és védése körül kialakított médiafelhajtás érdekes hazai példája eme eltörléskultúrának. Ez esetben a nyomásgyakorlás nem járt sikerrel, de a jelenség mégis tapasztalható itthon is. A disszertáció könyvváltozatát ott láthatják az asztalon.

De mi történt itt? A progresszió mindig is szeretett a tudomány mögé bújni: szereti maga mögött tudni az utolsó tekintélyt, ami széles körben elfogadott – a tudomány tekintélyét. Épp a tudomány tekintélye az, ami a tudományt politikailag fontossá teszi, és amiért politikai szempontból fontos lett volna bizonyos progresszív hálózatoknak, hogy Orbán Balázsnak ne legyen doktori címe. Arról van szó, hogy akik eddig féltették az egyetemek autonómiáját és a kutatás szabadságát a politikától, most szerették volna, ha politikai okokból el tudnak kaszálni egy doktoráló politikust. Kiderült, hogy az állandóan a tudományra hivatkozó, azzal takarózó progresszív körök valójában határhelyzetben – amilyen például Orbán Balázs doktori védése – nem foglalkoznak a tudománnyal, és a kísértésnek engedve igyekeznek politikai nyomást gyakorolni. Azaz megpróbálják kirekeszteni a tudományból a számukra nem szimpatikus közszereplőt.

A lényeg, hogy az egyik utolsó tekintély, amiben hiszünk, az a tudomány tekintélye, sőt egyesek vallásként kezelik a tudományt, amit szcientizmusnak hívunk. A kortárs progressziónak, legyen az egyetemi vagy politikai, ezért fontos a tudomány tekintélye, és fontos neki, hogy ne legyen meg ez a tekintély annak, aki nem vallja a céljait. Nem kíván tartalmi vitát folytatni sem, egyszerűen a neki nem tetsző embereket áltudósnak, a neki nem tetsző tudományos eredményeket áltudománynak bélyegzi.

Az egy védés története tanulmányai az általam jegyzett, Orbán Balázs ügyében jogtudósokat megszólaltató nyitótanulmányon túl ezt a „liberális autoriter” egyetemi miliőt és a lehetséges kiutat elemzik. A többi szerzővel együtt remélem, hogy a két kötet hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó jobban megértse a világ eme furcsa szellemi szegletét.

Végül engedjenek meg, hogy pár gondolatot idézzek Rémi Brague francia filozófustól:

„A múlttal való tudatos szakítás civilizációs veszteség, egyben a barbarizmus valamilyen formájának előjele, a fogalom alatt a bevett jelentését is értve, azaz mint ostobaság és kegyetlenség. Erre a tényre számos történelmi példa van. Köztük a francia forradalom kiemelkedően büszke lehet magára (vagy épp kiemelkedően szégyelhetné magát).” Mindebből kifolyólag „az emberiség legalapvetőbb jogai között van egy, ami lehetne a legelső, habár viszonylag később fedezték fel és fogalmazták meg, és azóta is marginális. Ez a folyamatossághoz való jog”. (…) A nyugati civilizáció története nem márványszobrokból áll, hanem »élő kövekből«, mely élő kövek bűnös lelkek is lehetnek. »A civilizáció általad megfogalmazott, állítólagos védelme provinciális vállalkozás, ami kevesek javát szolgálja.« Amit azonban meg kell védelmezni, az már rég nem egy sajátos politikai rendszer, és nem is egy adott civilizáció. Hanem az emberiség, mint egész, a beszélő állat, a beszélgető állat, amely kétségbe vonja saját legitimitását, és aminek szüksége van rá, hogy újra megalapozza, miért is jó dolog folytatni az emberi kalandot.”

Köszönöm, hogy meghallgattak.
-----------------------------------------------------------------------

Köszönjük a bevezető előadást Molnár Attila Károlynak, a beszélgetés vezetését Pál Emesének!
A három bemutatott kötet:
Szilvay Gergely (szerk.): Egy védés története – Tudomány és politika összecsapása Magyarországon;
Szilvay Gergely: A tudományos kirekesztés módszertana – Avagy hogyan igyekeznek ellehetetleníteni a progresszívek a konzervatív tudósokat?;
Orbán Balázs: A szabad mandátum és a nemzeti szuverenitás alkotmányjogi összefüggései.
Köszönjük a kiadónak: MCC Press.

(A hivatkozásokat természetesen nem olvastam fel.)
Fotó: Földházi Árpád/Mandiner
-----------------------------------------------------------------------
Ha tetszett a poszt, lájkold, oszd meg, és kövesd be az oldalt!