Oltárért és trónért: a vendée-i parasztlázadás a francia forradalom ellen

A francia forradalmat még mindig a „nagy” jelzővel illetik a történelemkönyvek, így tanítják az iskolában. Pedig sokkal inkább illene hozzá a „gyalázatos” jelző. A francia forradalommal szemben fogalmazódtak meg a tudatos politikai konzervativizmus első alapmunkái, a brit Edmund Burke töprengései és a francia Joseph de Maistre elmélkedései.

A francia forradalom nem pusztán fegyveres felfordulás és a politikai vezetés erőszakos cseréje; a francia forradalom radikális szakítás a múlttal, melyben a felvilágosodás és a megjelenő radikális baloldal álmai egyesülnek: az igény a teljes szakítás a múlttal, a történelem újraindítása a nulláról, tiszta lappal, a régi helyett egy radikálisan új rend létrehozása a semmiből, mégpedig a társadalom és mindenekelőtt az ember „megjavítása” által és érdekében. Ez az optimista emberijavító és társadalommérnökösködő hit türelmetlen erőszakoskodással párosult azokkal szemben, akiket a „haladás” ellenségeiként azonosítottak be: királypártiak, arisztokraták, de a forradalom balra tolódásával, mint azt tudjuk, a jakobinusok felfalták a burzsoá gironde-pártiakat, majd Robespierre diktatúrájának ő maga is áldozatul esett – a forradalom felfalta gyermekeit. Azóta is vitáznak arról a konzervatívok, hogy vajon meg lehetett-e volna állítani a folyamatot, vagy a forradalom egyben kapható csomag, avagy olyan lejtő, amelyen nem lehet megállni, le kell csúszni az aljáig. Még a konzervatív kifejezést is a francia ellenforradalmárok használták először: Louis de Bonald szóban, François-René de Chateaubriand író és diplomata, a francia romantika atyja pedig 1818-ban általa is alapított lapja, a Le Conservateur címében.

A jakobinus forradalmárok nem csak arisztokratákkal, királypártiakkal, saját szövetségeseikkel és belső ellenzékükkel számoltak le. Hanem parasztokkal is. A parasztság ugyanis nem feltétlen volt forradalmi hangulatban. Olyannyira nem, hogy Vendée megyében a reformokat eleinte támogató parasztok a papság „bedarálása”, azaz a papság polgári alkotmányának bevezetése után és az egyház vegzálása miatt fellázadtak vallásuk, papjaik és királyuk mellett; ez volt a vendée-i királypárti lázadás, úgymond az oltárért és a trónért. Jelképük Krisztus szíve, a Szent Szív egy kereszttel. Ettől kezdve tudja nagyon jól a baloldal, hogy a parasztság nem feltétlen szövetségese, mert talán szociális-gazdasági reformokat támogat, de tulajdonpárti és meggyőződése alapvetően konzervatív. A jakobinusok kései utódai, a kommunisták fel is számolták a hagyományos parasztságot.

A minta megvolt: a vendée-i lázadást kegyetlenül leverték, pedig jól szervezett ellenforradalmi akció volt, profi katonai vezetőkkel az élen. És három évig tartott: 1793-tól 1796-ig. A „hadműveleti Vendée” nagyobb volt a közigazgatási Vendée megyénél, a környező régiókat is magába foglalta. A három év sikeres ellenállásnak nagy ára volt: a forradalmi vezetők kegyetlenek voltak, királypárti katolikus paraszt fogjaikat megsütötték nyárson, lenyúzták a bőrüket és lámpaborítást csináltak belőle, vagy lassú fulladásos halálra ítélték őket; és gyakran egész falvakat irtottak ki, asszonyostul-gyermekestül. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a modern népirtások és az osztályellenség kollektív likvidálásának Vendée a prototípusa: azóta is így áldozza fel emberek tömegeit a radikális baloldal a haladás oltárán, ha lehetősége van rá.

Mivel azonban a kortárs Franciaország a forradalom eszméjén nyugszik, ezért Vendée-t emlegetni veszélyes, aki ezt teszi például történészként, azt kikiáltják köztársaságellenes fasisztának. Még a 21. században is. Pár éve a Századvég adott ki egy kötetet a vendée-i lázadásról, most pedig az Ős-Kép kiadó szolgál egy rövid kis könyvecskével a témában Michael Davis tollából.

Michael Davies: Oltárért és trónért: A vendée-i lázadás. Ős-Kép kiadó, 2025.
---------------------------------------------------------------------
Ha tetszett a poszt, lájkold, oszd meg és kövesd be az oldalt!