FAM vidékizik, vidékdiktatúrát kiált :(

Budapesten második ciklusát tölti a balos főpolgármester, most kapott Nobel-díjat az időként amúgy kiadósat vidékiző Krasznahorkai László, a kultúrafinanszírozásról vannak éles viták, de mindenki megtalálhatja, amit szeretne.

Nemrég voltam az Alföld közepén falusi polgármesterek összejövetelén előadni Amerikáról. Egyáltalán nem tűntek kultúrálatlannak, sőt! Kiválót beszélgettünk világpolitikáról, politikaelméletről, mindenről, ami szóba került. Kormányzati törekvés, hogy aki falun, kisvárosban él, az is minél könnyebben elérjen nem csak kormányhivatalokat, hanem kult-intézményeket is, mozi, színház, minden. Internet is van vidéken, pont annyira, mint városon, elérnek rajta a vidéken élők minden jót és minden szart ugyanúgy.

A vidéken élők nem mucsaiak. Mondjuk lehet, hogy könnyebben túlélnének egy válságot, mint mi, városon lakók. A FAM által kifogásolt pogácsasütés, kolbászfesztivál éppenséggel a városiakat is érdekli, a nagymamák receptjei közt sok recept nagypolgári városi nagymama receptje. A kaszálás is hasznos tudás.

Kétségkívül két külön életmód. Kétségkívül igaz az is, hogy a hagyományos parasztságot erőszakkal felszámolták a kommunisták.

De a kultúra szavunknak mégis csak elég sok köze van a földműveléshez (latin, cultura, colo (cultum) 'földet művel', műveltség, művelődés). (Speciel a kultúra szócikket én írtam a Magyar Politikai Enciklopédia számára, megtisztelő volt a felkérés.) Mégiscsak köszönhetünk a parasztságnak jó pár magyar írót, például a népiek egy jó részét. Veres Péter éppenséggel azt találta egyszer állítani, hogy ha a parasztság életszínvonalának emelése a néphagyomány elvesztésével jár, akkor legyen, utóbbit a szegénység tartja életben (kétséges, hogy igaza volt-e amúgy).

FAM itt nem akar vidékizni, de végül vidékizik egy jó nagyot. Mintha csak a városiak által hol lenézett, hol romantizált kikapcsolódási formák kizárólagosan alkotnák a vidéket. Mikor azt állítja, ma már nincs autentikus vidéki kultúra, jó, ha emlékszünk, hogy amikor még volt parasztság és volt hagyományos kultúrája (néphagyomány, paraszti kultúra), akkor is sok értelmiségi kultúrálatlannak tartotta. Fel akarták zárkóztatni a vidéket, úgymond. Amúgy a felzárkóztatás (milyen hülye szó már) bizonyosan sikerült, a vidéken lakók jó része tulajdonképpen teljesen polgári életet folytat, Veres Péter csettinthetne. A liberális értelmiség eszményeihez meg éppenséggel a városiak jó része sem alkalmazkodott. Lehet, hogy ez nem is baj.

Mint a kultúra szócikkben írtam, a hagyományos paraszti műveltség régóta átkerült a magasműveltségbe, mivel nem automatikusan sajátítják el az emberek, hanem választás és erőfeszítés kell hozzá (néptánc, népzene, néphagyomány, népmese, stb.). Ma város és vidék sokkal közelebb van egymáshoz minden értelemben. Nem biztos, hogy ez minden tekintetben jó.

De hogy a vidéki kultúra ma pusztán posztkádári prolizmus lenne, az nem igaz, ez a kijelentés méltatlan. A vidékiségnek feudális megrögzöttsége sincs rég, mondjuk a posztkádári prolizmus is ellentmond neki. A prolik utálták az urakat. A parasztok jó része se feltétlen szerette őket. Az urak meg amúgy nem feltétlen voltak ám rosszak. Szó szerinti értelemben kétséges, hogy volt-e valaha hazánkban feudalizmus, de később rendiség bizonyosan volt. Jó ideje az sincs. Persze értem én, hogy mire gondol FAM, de szerintem vidéken sem szeretik, ha aki fenn van, azt csinál, amit akar, az biztos, régen se szerették, és ma se szeretik.

Kár volt ezért a vidékizésért.

Amúgy ha nagyon elvonatkoztatok a konkrétumoktól, akkor a magyar népi írók távoli amerikai rokonát, az agrárius szerzők kései utódát, a ma is élő Wendell Berryt idézem meg, bár a posztindusztriális korban elavultnak tűnhet, talán még sem. Az alábbiakat a Kommentár folyóiratban megjelent Wendell Berry-tanulmányomból idézem, ami az amerikai délről szóló kötetemben is megjelent. Lehet, hogy sok vidéken lakó magyar nem értene vele egyet. Nekem szimpatikus.

Wendell Berry (aki nem tartja magát sem konzervatívnak, sem jobboldalinak) művein végighúzódik egy nagy, meghatározó ellentétpár, melynek kiindulópontja az agrárius gondolat és életmód szembeállítása az indusztrializmussal. A további, egymással szembeálló fogalmak mind a kettő közül valamelyikkel vannak kapcsolatban. Tehát: agrárius versus indusztriális; vidék versus város; föld versus gyár és bolt; kölcsönös függés versus kapitalista verseny; a korlátok elfogadása versus korlátlan növekedés; lokalizmus versus hazátlanság; közösség versus individualizmus; kicsi versus nagy; sokoldalú amatőrség versus specialista professzionalizmus; beágyazottság versus elidegenedés; hagyományos-vallásos tudás versus tudományos tudás; s végül organikus szemlélet versus mechanikus szemlélet, szóval: test versus gép.

Wendell Berry szerint az indusztrializáció és az azt jellemző, felvilágosult mechanikus világkép elszakítja egymástól az embert és a földet, az embert és a közösséget, valamint a testet és a lelket. Ahelyett, hogy elfogadná korlátainkat, a „földtúrás” alól való felszabadítást hirdeti, így viszont az ember elszakad attól, ami élteti, például fogalma sincs, hogyan készül az, amit megeszik, és úgy gondolja, az korlátlanul rendelkezésre áll. Ez az állítólagos felszabadulás a gyáraktól, az ipartól való függést hozta el.

A modern környezetvédelmi, elidegenedési és társadalmi problémák egyik gyökere szerinte az, hogy eltöröltük a lét nagy láncolatának régi elméletét, amely jól helyezte el az embert a világban, és nem tettünk a helyére semmit. A világegyetem alapvető összefüggésrendszere márpedig nem a verseny, hanem a kölcsönös függés. A siker modern jelentése a természet legyőzése, a korlátaink ledöntése. Ezzel szemben az agrárius gondolkodás elfogadja az adott világot isteni adományként, ezért nem hisz a korlátlan növekedésben. Ebből is következik lokális szemlélete, a kicsi, a helyi, az emberi lépték előnyben részesítése. Szerinte a modernitás válsága a racionalitás, valamint a „szükségletek és igények” válsága.

A racionális ész objektív, analitikus és empirikus, nem veszi figyelembe a tekintélyt, a gyakorlati tapasztalatot, a vallást és az érzelmeket. A racionális ész „a tudomány, az ipar és a kormány hivatalos észjárása”, „a kormány-vállalat-egyetem-tengely legkisebb közös többszöröse”. Ezzel szemben ott áll a szimpatizáló ész, ami elutasítja a racionális ész tudományosan igazolt tényekre szorítkozó korlátait. A racionális ész exkluzív, a szimpatizáló ész inkluzív. A racionális észt nem érdeklik a helyi „kulturális tájképek”, a szimpatizáló ész viszont pontosan érti azok fontosságát, így alkalmazkodik hozzájuk. A racionális ész irodai ész, a szimpatizáló ész azonban kültéri ész (indoor/outdoor), a racionális ész az elemzés, magyarázat és manipuláció esze, a szimpatizáló ész a teremtményi mivolt gondolkodásmódja. A racionális ész azonban úgy gondolja, hogy a teremtmények gépek. A racionális ész a kockázat, a veszteség és a szenvedés elkerülésére koncentrál. A szimpatizáló észt a tapasztalat, a hagyományos történetek, mások tudása, az otthonosság, az együttérzés, az elköteleződés és a hit formálja. A racionális ész materialista, praktikusnak hirdeti magát és a centralizációt szolgálja. A szimpatizáló ész elfogadja, hogy a világ és az élet véges, töredékes, esendő, kibogozhatatlan összefüggések határozzák meg. A szimpatizáló ész tisztában van határainkkal, s ezért a kisebb, az emberi lépték a mértéke.

Reményeim szerint meghaladtuk a népi-urbánus ellentétet, és városellenes sem vagyok, szeretem Budapestet. Mégis azt hiszem, ha nagyon elvont szinten meg akarjuk fogalmazni, mi a különbség város és vidék éthosza között, akkor ezt jól kifejezte Wendell Berry. S részemről szimpatizálok az általa felvázoltakkal. Ahogy Bözsi nénivel és Sanyi bácsival is.

Nincs itt semmiféle vidékdiktatúra meg feudális akármi, a néphagyományt meg lehet segíteni tovább vinni aktíve.