A modern szkepticizmus ellen: mégsem igaz, hogy „cogito ergo sum”

A felvilágosodás óta a modern filozófia alapproblémája a valóság megismerésének kérdése (ezt mondják filozófusul episztemológiai szkepszisnek).

Ezt lényegében René Descartes-nak (1596-1650) köszönhetjük, aki megfogalmazta a minden középiskolás által megtanult „felvilágosult szlogent”: cogito ergo sum, azaz „gondolkodom, tehát vagyok”. Csak amikor ezt jelszót megtanuljuk, éppenséggel teljesen félreértjük. Ugyanis valami olyasmit értünk alatta, így, magában, hogy az felszólítás a gondolkodásra, „a gondolkodás éltet”, ilyesmi, és hogy végre a felvilágosultak felszólítottak a gondolkodásra, és az addig gyermekkorát élő emberiség, de legalábbis a nyugati világ ekkor felnőtté vált.

Pedig a nyugati világ ezelőtt is felnőtt volt, a mondat pedig mást jelent. A cogito ergo sum azt jelenti, hogy Descartes matematikai szintű bizonyosságot keresett a világban, és megpróbálta mindennek a létét kétségbe vonni, amit lehetett, ami sikerült is neki, tehát kétségbe vonta a teljes külvilág létét, de egy valamit nem tudott kétségbe vonni: hogy a saját tudata létezik, hiszen épp azzal gondolkodik. Magyarán a cogito ergo sum azt jelenti, hogy „öntudatom van, tehát létezek”, és semmi másnak a léte nem biztos. Ez a modernek úgynevezett „kritikai problémája”.

Mondjuk elég abszurd, hogy a felvilágosodás egyik alapszerzőjének egyik alapmondata pont minden létét kétségbe vonja, hiszen ez inkább elsötétedéshez vezet, mintsem felvilágosodáshoz, de mindenesetre ez a mondat az alapja annak, hogy a modernitásban az emberi gondolkodás, a legtöbb filozófus megismerési problémával küzd. Ennek fokozása a posztmodern szkepszis, ami szerint valóság vagy nincs, vagy mi találjuk ki, vagy a nyelv alkotja, vagy a nyelv eltorzítja, vagy a nyelv eltakarja, biztos van még pár változat.

A dolgok helyett a tudatból való kiindulásból egyenesen következik az áthidalás problémája: hogy jutunk el a tudattól a dolgokig? Ezt a problémát descartes-i alapon eddig nem sikerült megoldani, magának Descartes-nak sem.

Étienne Gilson francia filozófus azt állítja, hogy a Descartes-ék által ásott szakadék áthidalhatatlan. Hinni kell a szemünknek: semmivel sem legitimebb a tudatból kiindulni, mint a dolgok megismerhetőségéből, ahogy azt korábban tette a filozófia. Elvégre az ember is ennek a világnak a része, miért ne ismerhetné a dolgokat? „Res sunt, ergo cognosco, ergo sum res cognoscent”; ami annyit tesz, hogy a dolgok vannak, én is vagyok, ezért gondolkodom, és tudok a dolgokról is gondolkodni.

Mindezt hosszasabban vizsgálja egy bizonyos Mario Derksen, aki 2004-es doktori disszertációját szentelte a kérdésnek, a következő címmel: A szkeptikusok ellen: miként cáfolja a tomista realizmus a radikális szkepszist (Against the Skeptics: How Thomistic Realism Refutes Radical Skepticism).

Derksen szerint a „prekritikai” paradigma, az arisztotelészi-tomista realizmus nem fut bele azon problémákba, amelyekbe belefut a descartes-i, azaz karteziánus gondolkodás, és ez a „kritikai probléma” valójában egy mesterségesen kreált álprobléma.

Mint Derksen írja: Descartes szkepticizmusa módszertani volt, azaz azért lovallta bele magát, hogy utána cáfolja azt, és teljese biztos, matematikai jellegű tudást hozzon létre, bár ez nem igazán sikerült neki.

Mindenesetre addig a filozófiai vizsgálódás a dolgokkal kezdődött, Descartes óta minden filozófia a szubjektív személyes megismerésből indul ki. Descartes ráadásul még a testet is kétségbe vonta, csak a testetlen én volt számára teljesen biztos, ami azt jelenti, hogy az elmének nincs hozzáférése a materiális dolgokhoz, mivel az elme immateriális.

Descartes sem menekült meg ugyanakkor némi önellentmondástól: előfeltételezi ugyanis az érzékelés reprezentációs elméletét, mely szerint az elménk nem a világban lévő dolgokról alkot fogalmat, hanem azok reprezentációiról, amelyek közvetítők az elménk és a világ között (melynek egyik korai advokátora John Locke ősliberális szerző volt). De honnan tudhatjuk, hogy ezek a reprezentációk valósak? Descartes alapján sehogy, ahhoz ugyanis direkt hozzáférésünk kéne legyen a külvilághoz, de ezt az elmélet tagadja. Azaz az elmélet nem igazolható és nem cáfolható. Ez az elmélet Derksen szerint önkényes. Az érzékek közül a reprezenzációs elmélet ráadásul csak a látást veszi figyelembe.

Derksen szerint azonban a tomista realizmus azzal, hogy nem választja el az elmét a testtől, és az embert test és lélek elválaszthatatlan egységének tekinti (a lélek a test formája), s így az embernek direkt hozzáférése van a külvilághoz. A tudás szükségszerűen relációs, nem vákuumban történik, hanem egy tudó alany és egy tudott dolog között – hogy hülyén fogalmazzak. Az empirikus tudásunk szükségszerűen az észlelés által történik, ami pedig az érzékelés által: látás, érintés, hallás, szaglás és ízlés által. Ezekből ma általában csak a látást szokás kiemelni, a többit ignorálják (mármint a filozófiában). Arisztotelész és nyomában Szent Tamás szerint semmi sincs az elmében, ami ne lett volna először az érzékelésben. A észlelés fogalma eleve feltételezi, hogy van hozzáférésünk a világhoz. A négy belső érzék – józan ész, képzelet, emlékezet, gondolkozás – felelős azért, hogy a külső érzékelések egységes egésszé váljanak elménkben.

Derksen ezután megkülönbözteti tomista módra a passzív és aktív intellektust, és előveszi az intencionalitás fogalmát (definíciója szerint „az a képesség, hogy gondolatainkat külső tárgyakra irányítjuk, a tudat mindig valaminek a tudata, tehát a tudat nem képzelhető el valamilyen tárgy nélkül, a tudat és a tárgy egy intencionális „csóvában” mindig össze van kötve egymással).

Majd leszögezi: Descartes számos hibát elkövet, például az egyik a szükségtelen és „irracionális” vágy az „abszolút bizonyosság” iránt – ami paradox módon a szkepticizmus homokjába vezette a modernitást. A másik hiba, hogy semmit sem akar előfeltételezni. Ez ugyanis lehetetlen, egyben szükségtelen is. Az emberi elme nem tudna működni, ha nem lennének alapjai a működésének. Nem bármi előfeltételezése az, ami a filozófiai érvelés akadálya, hanem a téves előfeltevések azok. Ha az idealista szkeptikus tagadja ezt, tagadását meg kell indokolnia, amivel már előfeltételeket ad, és önellentmondásba keveredik. Legalább két tovább alapozhatatlan és magától értetődő előfeltevés van: az ellentmondásmentesség alapelve és az az alapelv, hogy minden dolog azonos magával – ezek tagadása abszurd volna. Ezek magától értetődő dolgok.
A karteziánus gondolkodás hibája, hogy feltételezte, hogy lehet semmit sem feltételezni, márpedig ez lehetetlen.

Az ismeretelméleti realizmust, miszerint az ember közvetlenül megismerheti a világ dolgait, az elme már azelőtt csinálja, hogy tudomást vennénk róla – idézi Jacques Maritaint a szerző. – Az elme elsődleges tárgya a valóság, nem a valóságról alkotott eszmék. Ezzel szemben a karteziánus idelisták szerint minden tudat a tudatokról szól – ezt azonban nem támasztja alá a tapasztalat, épp ellenkezőleg. Enélkül az idealista elméletei is lehetetlenek volnának, ami meglehetősen ironikus.

Ezután a szerző kitér az álmok és hallucinációk kérdésére, de ezt már nem foglalom össze. Mindenesetre azt állítja, hogy a mindennapi életben nincs okunk feltételezni, hogy csak álmodunk. A hallucináció pedig a valós érzékeléseken parazitáskodik, azok nélkül nem lenne lehetséges, tehát vannak valós érzékeléseink. ÉS nincs okunk feltételezni, hogy most éppen hallucinálunk. Ezek felesleges karteziánus agytornák.

A mindennapi életben a dolgok nem puszta logikai lehetőségen, hanem valószínűségen alapulnak. A szkeptikusok által felhozott logikai lehetőségek többnyire irrelevánsak.

Hozzáteszi: az elméleti érveléseket félretéve a gyakorlati életben mindenki realistaként viselkedik, azaz úgy, mint akinek direkt hozzáférése van a valósághoz. Ehhez idézi Christopher Derrick filozófus egy történetét, miszerint két filozófushallgató amellett érvelt, hogy az elme nem tud semmiről saját magán kívül, majd idővel elkezdtek aggódni amiatt, hogy nem érik el a vonatukat, mire Derrick jelezte nekik, hogy nincs miért aggódniuk a saját elméletük alapján, mire ők elismerték, hogy csak agytornának tekintik a filozofálást.

Descartes gondolkodó dolognak definiálta az elmét, nem élő testnek, és ezzel lehetetlenségbe kormányozta magát. A Descartes-ék által okozott modern szkepszis tehát mesterséges, amire azóta is keresik a mesterséges „megoldásokat”, nem sok sikerrel. De már Descartes számára is ez csak egy módszertani kérdés volt. Teljesen felesleges matematikai bizonyosságot elvárni nem matematikai tudástól. Semmi okunk, hogy elfogadjuk ezt a „kritikai paragdimát”, és vissza kell térnünk az Ariszotelész és Aquinói Szent Tamás által fémjelzett realizmushoz, amit a hétköznapi tapasztalat is alátámaszt. Azaz fontos a megfelelő kiindulópont megválasztása; Maritain szerint a modern szkeptikusok hasonlatosak az olyan logikushoz, aki tagadja az érveket, vagy a biológushoz, aki tagadja az életet.

Az arisztotelészi-tomista megközelítés igazolására Derksen szerint nincs szükség, mivel az prekritikai, az alapvető érzékelésből és alapvető metafizikai igazságokból indul ki.

Nyilván csak nagyvonalakban rekonstruáltam Derksen tomista érvrendszerét, lehet, hogy valamit nem pontosan adtam vissza, de izgalmas, a modernitás egyik alapelvét szétkapó munkáról van szó. Derksen, írnám, kihúzza a talajt a modernitás lába alól, de valójában pont hogy visszatolja a premodern talajt a modernitás lába alá.

Mert nem lehet idézőjelek közt élni.

Mario Derksen: Against the Skeptics: How Thomistic Realism Refutes Radical Skepticism, 2004.

(A képen szegény Descartes, aki amúgy hívő katolikus volt egész életében.)
----------------------------------------------------------------------
Ha tetszett a poszt, lájkold, oszd meg és kövesd be az oldalt!