Kereszténység és evolúció – ellentétes vagy sem?

Régi és rossz, téves beidegződés, amivel még mindig találkozni, hogy a bibliai teremtéstörténet ellentétes az evolúcióval. A felvetés ma már két csoportra korlátozódik: az ateisták militáns és tudatlan csoportjára, illetve a kreacionistákra, ami tulajdonképpen amerikai sajátosság.

Tatha Wiley amerikai katolikus teológusnő (1950-2022) rövid könyvecskét szentelt a témának (Creationism and the Conflict over Evolution – A kreacionizmus és az evolúciós konfliktus, Cascade Books, 2009). A magamfajta számára sok újdonság nincs benne, de azért izgalmas volt megismerkedni más felfogásokkal.

A katolikus egyház régóta nem tartja ellentétesnek az evolúcióelméletet a teremtéstörténettel, mivel az első arra a kérdésre válaszol, hogy honnan a világ, a második pedig arra, hogy hogyan a világ. Így tanultuk még hittanon is (lásd pl. XII. Piusz pápa Humani generis enciklikáját, II. János Pál és XVI. Benedek megnyilatkozásait).

Wiley nem az ateistákkal vitatkozik – bár implicite velük is –, hanem a kreacionistákkal. Mint rámutat, három előfeltevés húzódik meg a kreacionizmus mögött: 1. hogy a Teremtés könyvében olvasható történetet szó szerint kell érteni; 2. hogy mind a teremtéstörténet, mind az evolúcióelmélet a fajok eredetét írja le; 3. hogy választanunk kell közülük.

Wiley rámutat, hogy a Biblia több ezer év alatt, sokféle műfajú munkákból összeállt könyv (ezért is a „könyvek könyve”, meg hát azért, mert az egy igaz Isten kinyilatkoztatását tartalmazza), és mindegyik könyvét a maga műfaja szerint kell értelmezni. Ezzel már az első századokban is tisztában voltak, Szent Ágoston is elmélkedik arról, hogy nem kell mindent szó szerint érteni a Bibliában. A teremtéstörténetet „szimbolikus történetként és költészetként” kell értelmeznünk, melynek a köznapi neve mítosz. Mítosz – nem abban az értelemben, hogy téves, hanem abban, hogy a lét alapvető kérdéseivel foglalkozik szimbolikusan.

A teológusnő rámutat, hogy van itt egy konfliktus, vagy inkább megközelítésbeli különbség a régiek és modernek között. A modernek azt kérdezik, „hogyan történt”, empirikus-tudományos kérdéseket tesznek fel, és öntudatlanul is feltételezik, hogy minden keletkezéstörténet erre felel, hogy azt szó szerint értették mindig, és így a régiek naivak vagy gyerekesen buták voltak. A régiek kérdése azonban nem az volt, hogy „hogyan történt”, hanem például az, hogy „ki nekünk Isten?”.

A kérdés: hit vagy ész? – a válasz: hit és ész. A kérdés: mítosz vagy ész? – a válasz: mítosz és ész.

S ide beszúrnék egy kis Jordan Petersont, aki a Maps of Meaning – The Architecture of Belief című kötetében kifejti: ma hajlamosak vagyunk a mítoszokat és a mitikus társadalmakat elvetni mint primitív, a fizikai-biológiai világ és saját társadalmuk eredetéről és működéséről mit sem tudó, azt hamis történetekkel magyarázó társadalmakat. Ez azonban jókora tévedés. A mítosz lényege nem az, hogy szó szerint igaz legyen, hanem hogy drámává teszi a világ színpadát.

„A világot érvényesen értelmezhetjük úgy is, mint a cselekvés fóruma, és úgy is, mint a dolgok helye. Amikor a dolgok helyeként írjuk le, akkor a tudomány formális módszertanát használjuk. A narratíva technikái azonban – mítosz, irodalom, dráma – úgy interpretálják a világot, mint a cselekvés helyszíne. A világ eme két interpretációs módját szükségtelenül állították szembe egymással”, mivel az egyik tárgya az objektív világ, a másiké viszont az értékek világa. A mitikus narratívák többek közt morált, viselkedésmintát közvetítenek, másrészt értelmet adnak a világnak. A mítosz, a történetmesélés, a mesemondás, a sztorizás és a retorika fontossága az értékek világának előtérbe helyezését mutatja.

Ez nem jelenti persze azt, hogy az egész keresztény hitet mitikusan kellene értelmeznünk, vagy hogy ne lehetne történelmi igazság a teremtéstörténet mögött, valami olyan történet, amit pontosan nem ismerünk, de a lényegét kifejezi. A keresztény hit alaptanításai határozottan nem mitikusak, hanem szó szerint értendők.

Tatha Wiley ezután a katolikus zsinati dokumentumokon keresztül a teremtés mibenlétét boncolgatja, hogy az az isteni szeretet eredménye. Hozzáteszi: eme dokumentumok megerősítették a tudományos kutatás legitimitását. Úgyszintén kitér Aquinói Szent Tamás elsődleges és másodlagos okaira: Isten ebben a világban másodlagos okok által működik, ez az univerzum hétköznapi működésrendje (a csoda elsődleges működés, mert az felfüggeszti a fizikai világ törvényeit).

A teológusnő azt is hangsúlyozza, hogy a kereszténység az áteredő bűn tana mellett is hangsúlyosan jónak tartja az anyagot, mivel az anyag is Isten teremtése. Szent Iréneusz, Lyon második században élt második püspöke is hangsúlyozta az anyag jóságát az anyagot elvető gnosztikusokkal szembeni vitájában.

Tatha Wiley hangsúlyozza: átnézve az első századok teológusait szembeötlő, hogy ők sem védelmezték a teremtéstörténet szó szerinti értelmezését. Hozzáteszi: két tan központi még, a creatio ex nihilo (semmiből teremtés tana), ami azért áll meg logikailag, mert Isten létezett, tehát a világ nem az abszolút semmiből jött létre; és a creatio continua, mely szerint Isten folyamatosan fenntartja az univerzumot.

Ezután a szerző a tudományos módszertanba és az evolúcióelméletbe vezeti be az olvasót, rámutatva, hogy az teremtés teológiai elmélete nem azonos a fajok teremtésének kreacionista felfogásával. Idézi Francisco Ayala biológust, aki egyetértésben a katolikus egyházzal és főbb protestáns felekezetekkel állítja, hogy az evolúciót Isten rendelte el, mint a biológiai világ létrehozásának módját. Ezután a katolikus egyház felfogását taglalja a szerző, ezt felesleges részleteznünk, annyit mindenesetre érdemes kiemelni, hogy Wiley rámutat: az áteredő bűn következményének a protestánsok az ész teljes korrupcióját tartják, míg a katolikus felfogás optimistább a rációhasználattal szemben. Majd a speciálisan amerikai vitákra tér rá a szerző, melyeket részemről most hanyagolok.

Érdemes amúgy megjegyezni, hogy az, hogy a katolikus egyház és számos protestáns felekezet nem tartja ellentétesnek az evolúcióelméletet a teremtéstannal, nem jelenti azt, hogy ne lehetne belekötni az evolúciós elméletbe más módon. Chad Ripperger katolikus pap például érdekes mód azt állítja The Metaphysics of Evolution (Az evolúció metafizikája) című, 2012-es kötetében, hogy az evolúcióelmélet nem felel meg a logika alapvető szabályainak. Pontosabban annak a klasszikus filozófiai alapelvnek, hogy minden változást okoz valami, nem lehetséges tehát random vagy véletlen genetikai változás. De ezt a vitát meghagyom az evolúció- és a filozófiaszakértőknek.

Tatha Wiley: Creationism and the Conflict over Evolution. Cascade Books, 2009.

-------------------------------------------------------------------------
Ha tetszett a poszt, lájkold, oszd meg és kövesd be az oldalt!