„Spirituális, de nem vallásos” – egy ateistából lett katolikus pap gondolatai arról, hogy ez miért hazugság

Ateista családban nőtt fel, és útja végül a katolikus egyházhoz vezette, sőt pap lett – ő John Bartunek, aki könyvet is írt a „spirituális, de nem vallásos” kérdéskörről, hiszen ő éppen ellenkező utat járt be azokkal, akik ezt az elvet vallják.

Az erről szóló kötetét a múzeum fogalmának elemzésével kezdi, és végig műalkotások elemzésén keresztül közelíti meg a témát. A múzeumban ugyanis szerinte kapcsolatot lehet találni spiritualitás (azaz inspiráció) és vallás (az inspiráció isteni forrása) között. Bartunek lényegében azt állítja, hogy a nem vallásos spirituálisok megállnak félúton, sőt ott állnak meg, ahonnan a leginkább érdemes tovább menni, mert ez következik logikusan az addigi útból, és a továbmenés nélkül értelmetlen.

Elsőként egyetemi hallgatóként Donatello Szent György-szobra tett rá nagy hatást, ami nem ábrázol semmiféle sárkányt, hanem egy két lábbal a földön álló, láthatóan eltökélt alakot formáz meg. Mint Bartunek írja: „Cél. Vidám, vibráló, életadó cél.” Ezt látta a szoborban.

Az ilyesfajta művészeti alkotások szerinte az emberi lélek alkotásai, amelyek ablakot jelentenek a spirituális világba, a transzcendens misztikus világába, amely nagyon kielégítő élményt tud jelenteni, és a legalapvetőbb értelemben ezt értjük a „spirituális” alatt.

De mi a vallás? Bartunek szerint a vallás , szemben a személytelen spiritualitással, személyes szellemi létezőkkel népesíti be a transzcendens világot. Emellett a vallás kapcsolatot kíván létesíteni eme lényekkel, amelyek befolyásolják a mi világunkat is. Ezután egy kis vallástörténet következik. Majd a szerző megállapítja, hogy ahol az eszközök megvannak, de az élő kapcsolat az istenséggel nincs meg, ott babonáról beszélünk. A babona és a mágia technikákat menedzzsel, a transzcendens világ manipulálásának technikáját, míg a vallás élő kapcsolatot kínál. Szerinte a babona/mágia van azok lelki életének mélyén, akik vallásosak, de nem spirituálisak.

A vallás spiritualitás nélkül – aberráció. Ugyanakkor a spiritualitás vallás nélkül úgyszintén aberráció – hangsúlyozza Bartunek.

A transzcendens megtapasztalása jó esetben oda vezet, hogy az embernek igénye támad arra, hogy egész életét – a hitét, a gyakorlati életét, a döntéseit (dogma, rítus, morál) – harmóniába hozza eme mélyebb (vagy magasabb) valósággal, a transzcendenssel. Az egészséges vallás ebből következően az autentikus spiritualitásból következik.

Ezután két festmény kerül terítékre: Alfred Tennyson Beszélő tölgye, illetve – és itt egy magyar vonatkozás – Charles Collinsnak a Magyarországi Szent Erzsébet buzgó gyermekkora című alkotása. Utóbbin azt látjuk, hogy a hajnalban templomba siető Szent Erzsébet kénytelen megvárni, míg a pap kinyitja a templomajtót, azaz várnia kell, míg az isteni jelenlét kitölti az életét.

Majd Bartunek felteszi a kérdést: de nem minden vallás ugyanolyan? Felhozza a szokásos példát, miszerint minden vallás ugyanannak az elefántnak a különböző részeit tapogatja, csak ezt nem veszik észre.

(A másik szokásos példa, hogy minden vallás ugyanarra a hegyre akar felmenni, csak másik oldalán. Szerintem azonban ez nincs így: minden keresztény felekezet ugyanarra a hegyre akar felmenni, de más vallások más hegyekre tartanak, ha egyáltalán hegyre, és kérdés, melyik az egyetlen szent hegy.)

Ezen a ponton természetesen felmerül a kérdés, hogy nem tette-e szükségtelenné a tudomány a vallást. Bartunek válasza a bevett keresztény válasz: a tudomány evilág dolgaival foglalkozik, a vallás meg nem. A természettudomány a teremtett világ materiális valóságát vizsgálja, Isten nem teremtett, nem materiális valóság, ezért nem lehet a vizsgálata természettudomány tárgya. A metafizika és a teológia tudománya azonban tud vele foglalkozni. Ráadásul az a vallás, ami nem válaszolja meg a lét legalapvetőbb kérdéseit – mi értelme az életnek, stb. –, az nem vallás, márpedig a tudomány nem ad ilyesmikre választ.

Ezután Bartunek rámutat és kimutatja, hogy a vallások nem ugyanazt az elefántot tapogatják, hanem ugyanannak az elefántnak az eredetére és céljára kérdeznek rá. Egyébiránt nem lehet ugyanaz a célja egy sokistenhívő törzsi vallásnak, a nirvánában hívő vallásnak, a buddhizmusnak, a lényegében inkább államfilozófia konfucianizmusnak, az isteni megtestesülésben hívő kereszténységnek és az utóbbiban nem hívő iszlámnak. Legközelebb még talán a könyves vallások – zsidó, keresztény, iszlám – vannak egymáshoz. A különféle vallások más választ adnak ugyanazokra a kérdésekre.

Bartunek arra is rámutat: ha a transzcendens világ objektíve létezik (pl. Isten), akkor nem lehet akárhogy viszonyulni hozzá, hanem van helyes és helytelen viszonyulás. ÉS itt válik el a szubjektív spiritualitás az objektív vallástól – utóbbi felkínálja a transzcendenshez való helyes viszonyulás módját. Elvégre nem mondhatjuk, hogy Istennek biztos mindegy, hogy hogy imádják, és ugyanúgy megteszik az azték emberáldozatok meg a keresztény istentisztelet és szentmise, az emberáldozat ellenzése (leszámítva Isten önfeláldozását, Krisztust). A transzcendens világ vagy elvárja az emberáldozatot, vagy ellenzi, de a kettő együtt nem lehetséges. Bizonyos tehát, hogy vannak jó és rossz módozatai az Istenhez való közeledésnek.

A szerző kitér a morál, az emberi jogok és alapvető jogok, az emberi méltóság eredetének kérdésére is, ezek ugyanis nem magától értetődő fogalmak (szemben Mérő Vera elképzelésével). Hogy ezek eredetéről mit gondolunk, az pedig attól függ, milyen emberképünk van. Ha az ember pusztán az evolúció véletlen terméke, akkor az olyan fogalmainknak, mint igazság és szabadság, nem sok értelme van. Erre mondja Pierre Manent francia katolikus filozófus Curing Mad Truths című kötetében, hogy ha csak „szerencsés majmok” vagyunk, akkor nincs emberi méltóság és nincsenek emberi jogok. Ellenben az az embert isteni teremtménynek fogjuk fel, akkor ezek a fogalmak elnyerik értelmüket.

Bartunek ezután úgy határozza meg a „legalapvetőbb kérdést” az autentikus közösség és közjó spirituális keresése mögött, hogy az egy vallásos kérdés: ki számít embernek? Ha az eme kérdésre adandó választ szubjektívnek nyilvánítjuk és a magánszférába utaljuk, akkor éthosz-vákuum keletkezik a köztérben. Azaz a „spirituális, de nem vallásos” hozzáállásnak direkt következményei vannak a politikára, a közéletre, a társadalomra nézve. A közösségi lét mögött ott rejtőzik egy olyan spiritualitás, aminek vallási következményei vannak. Bartunek egyenesen leszögezi: „nem vonódhatunk be politikai kérdésekbe anélkül, hogy ne érintenénk a vallást, akár tudatosan, akár tudattalanul”. A közösségi életet, a közéletet alátámasztja valamiféle éthosz, ami nem lehet szubjektív.

Az ateistából katolikus pappá lett szerző ezt követően a szórakoztatóipar termékeihez nyúl és a sportról ír, és a drámát értelmezi, ami katarzist okozó happy endinggel végződik. Ez ugyanis a rítus – a helyes Isten-imádás – kérdéséhez vezet. Azt mondja, a mi életünk az elejétől a végéig mindig a dráma közepén játszódik.

Itt tér rá arra, ő hogy lett katolikus: lenyűgözte a szentek élete, a szentek sztorijai, drámái, amelyek egy „megasztorit” alkotnak, a megváltás megasztoriját. És ez nem csak a múlt: a 20. század is tele van szentekkel, szentté avatott emberekkel, akik csodákat műveltek, a szó szoros értelmében, és kialakult a tiszteletük, csak úgy, mint a középkorban. S ez folytatódik a 21. században is. Mindegyikük ugyanannak a nagy történetnek a része.

Majd Bartunek a rossz,a gonosz, a szenvedés kérdéséhez fordul, amelyet szerinte csak a vallás tud kielégítően megválaszolni, főleg az abszurd szenvedését. Hogy ha az Isten jó és mindenható, akkor miét van rossz a világban, arról egy következő posztban értekezek majd egy másik könyv kapcsán. De Bartunek szerint az, hogy tudunk abszurd szenvedésről, mutatja, hogy a világ értelmes, mivel ha nem lenne értelmes, nem tudnánk az abszurdról, nem lenne mihez viszonyítani az abszurdot, ami így nem lenne abszurd.
Ekkor jön be a gonoszlelkek – démonok – kérdése, amit Bartunek nagyon is kielégítő magyarázatnak tart, akik tönkre tették Isten művét, többek közt felbújtva Ádámot és Évát, hogy lázadjanak fel az isteni terv ellen, és így mérgezzék meg az emberiséget az áteredő bűnnel (erről is külön posztban értekezek majd egy külön könyv kapcsán). A jó, amivel találkozunk e világban, az isteni tervből és rendből fakad, a rossz az ez elleni lázadás következménye. A szentségek, főleg a gyónás szentsége, a transzcendens mindkét oldalát megmutatják: igaz énünk lelki nemességét, és esendő természetünk spirituális romlottságát.

És mivel megtestesült lények vagyunk, ezért nem csak intellektuális oldala kell legyen az igaz vallásnak, hanem anyagi oldala is. Azaz a transzcendenssel az anyagban is találkozunk: a keresztségben, a gyónásban, az Oltáriszentségben – ami szó szerint Isten húsa a katolikus és ortodox felfogás szerint –, és ezért nem giccs a szentek tisztelete, ikonok csókolgatása, szentképek tartása.

Ezek szerint azonban van a világban objektív igazság. Ez azért is valószínű, mert azt tapasztaljuk, hogy az emberi igényekre van válasz a világban: éhesek vagyunk és van étel, szomjasak vagyunk és van ital, szeretetéhesek vagyunk és vannak szeretteink (persze mindebből hiányt is szenvedhetünk, de a válaszuk nem eleve hiányoznak a világból), tehát ha igazságigényünk van, kell lennie igazságnak is. A szavak jelentését felfedezzük, nem megalkotjuk. Azok már léteztek előttünk is. Az igazság megismerése, hogy hogy vannak a dolgok, objektíven, az emberi tapasztalat része – akkor is, ha különféle válaszok születnek.

Ebből az következik, hogy nem lehet pusztán szubjektíven viszonyulni a transzcendens valósághoz sem, és például a Bibliának is van legigazibb magyarázata – nem teszi meg bármilyen szubjektív magyarázat.

Majd bejön a jóság és az életcél fogalma, ami Bartunek szerint a legjobban elválasztják a vallásos és szekuláris világlátást. Miért fontos a túlélés? A virágzás, kiteljesedés miatt. A jóság kapcsolatban áll a szépséggel, a szépség a vallással. S ekkor Bartunek belép a Szent Péter Bazilikába. Mint írja: a katolikus egyház a téren és időn átívelő egyetemesség és az egység sajátos kombinációja (egy hit, egy keresztség, a hívek egy közös látható teste). A Szent Péter Bazilika ezt tükrözi, ezt testesíti meg, ezt kommunikálja.

Csakhogy nem csak az ember keresheti az autentikus spiritualitást, az Istent. Isten szükségszerűen személy kell, hogy legyen, és ha ő teremtette a világot, miért ne kereshetné ő is aktívan a kapcsolatot teretményeivel, akikkel szeretetkapcsolatban szeretne lenni? Ennek bizonyítéka a kinyilatkoztatást, a Biblia. Nem csak mi kapargatjuk az eget, az Ég is válaszol. Sőt, a kereszténység szerint Isten azzal vállalt szolidaritást a teremtés ellen fellázadó emberrel, hogy maga is emberré lett, átélve a teljes emberi létet, a szenvedés legmélyebb bugyrait, s így meg tudott minket váltani a lázadásból. A kereszthalál vállalása, azaz a szenvedéssel teli halál vállalása olyasmi, aminél nagyobb önfeláldozást nem tudunk elképzelni. Isten ezt tette értünk a kereszténység szerint. Ez úgyszintén azt indikálja, hogy nem lehet akárhogy imádni Istent és akárhogy kapcsolatban lenni vele, hanem ennek megvan a megfelelő módja.