Az objektivitás csak egy ideológia? Az újságírás filozófiai problémái

„Az újságírók néha úgy viselkednek, mintha az övék lenne a világ egyetlen tökéletes hivatása” – olvasom a Philosphical Issues in Journalism című, 1992-es tanulmánykötetben (nyilván amerikai).

Eme, létező attitűd ellenére gyakran tapasztalom, hogy az újságírók naivan állnak a világhoz, és nem reflektálnak saját hivatásuk elméleti problémáira. Egyedül az objektivitás kérdése merül fel, az sem túl mélyen: a baloldali újságírók ragaszkodnak a „független-objektív” éthoszhoz, a jobboldaliak pedig egy fokkal reflektáltabban elismerik, milyen nézőpontból figyelik a világot.

A kötet úgy épül fel, hogy minden taglalt problémához két tanulmányt írtak, s a második az elsőt kritizálja. Összesen kilenc kérdéskör kerül terítékre: a hírérték, az újságírói morál és kompetencia, a szólásszabadság, a források védelme, a politikai hatalom és a média, természetesen az objektivitás, ennek kapcsán egy bizonyos „multiperspektivizmus”, végül a hírírás logikai alapjai, valamint a filozófia lehetséges szerepe az újságírók képzésében.

Az első rész egy klasszikus kérdést feszeget, és három teóriát mutat be azzal kapcsolatban, hogy mitől lesz valami hír: 1. hogy hírt csinálnak belőle; 2. fontossága miatt; 3. érdekeink miatt. Miközben az első egyértelműen egy kontrukcionista álláspont, a második kettőnél gyakorlati meghatározási problémákba ütközünk: mitől fontos valami, mitől érdekünk tudni róla? A második esszé a jelentőségre helyezi a hangsúlyt, de nem jut jobb megoldásra, mint az első, hiszen a jelentőség gyakran utólag derül ki, és annak sincs egyértelmű sztenderdje. Mégis igaz szerintem, hogy az újságírói tapasztalat elég jól be tudja azonosítani, mi hír még mi nem az, akkor is, ha nincs egyértelmű mérce, és nem pusztán annyiról van szó, hogy önkényesen híreket kreálnak a zsurnaliszták.

Az újságírói morálról szóló fejezet akörül forog, hogy mennyire kell elfogadnia az újságírónak a az adott társadalom etikai rendszerét, tovább az erényre és a jellemre helyezi a hangsúlyt.

A szólásszabadságról szóló fejezet John Stuart Mill A szabadságról című klasszikusából tartalmaz egy részletet, míg a második esszé amellett érvel, hogy egyes civil szervezetek joggal próbálják időnként megakadályozni, hogy bizonyos információkat publikáljanak az újságírók, és ez nem tekinthető cenzúrának.

A források védelméről szóló fejezet nagyon amerikai, azt az akkoriban gyakori újságírói gyakorlatot kritizálja, hogy egyes újságírók akkor sem adják ki forrásaikat, ha a forrásaik beleegyeztek ebbe vagy kifejezetten kérik, és egyes bírósági ügyek így haladnának előre, tehát a források kiadása morálisan is fontos lenne.

Az ötödik fejezet akörül forog, hogy mekkora a média politikai hatalma, az első esszé amellett érvel, hogy nagy, a második amellett, hogy nem is olyan nagy.

Ezután, a hatodik fejezetben kerül terítékre az objektivitás kérdése. Walter Lippmann amellett érvel, hogy az újságíró sem mentes a saját sztereotípiáitól, és hétköznapi értelemben vett objektivitás nem létezik, azaz nem igaz az az ismeretelméleti előfeltevés, hogy a dolog, amiről ír az újságíró, független az ő szubjektív állapotától. Ez nem jelenti azonban azt, hogy fel kellene adnunk minden sztereotípiánkat, inkább tudatában kell lennünk azoknak. Illetve Lippmann azt javasolja, hogy a tudomány sztereotipikus keretrendszerén át nézzük a világot, amely szerinte megalapozottabb például a vallásos keretrendszernél, mivel empirikus. Ez szerintem amúgy teljes tévedés, tipikus szcientista hit, hiszen filozófiailag nem magától értetődő a tudományos világnézet elfogadása, és az sem igaz, hogy például a kereszténység megalapozása (természetes teológia) empíria- és rációmentes lenne.

Mindenesetre a második esszében Theodore L. Gasser még tovább megy, és azt fejtegeti, hogy az objektivitás valójában egy ideológia. Szerinte három torzítás van az objektivitás ideológiájában: a „watchdog” szereppel szemben az, hogy valójában nem semleges, hanem a politikai status quót és az elit érdekeit szolgálja; a második az, hogy az objektivitás elképzelése ellene megy a független gondolkodásnak, mivel az újságírónak eszerint kritikai gondolkodás helyett pártatlannak kell maradnia; végül az objektivitás ideológiája alapján az újságíró nem felelős a forrásai hiteléért.

Vegyük észre, hogy Gasser kritikája nem ismeretelméleti, tehát nem az objektivitás lehetősége körül forog, hanem etikai: szerinte az objektivitás ideológiája etikátlan. Ez amúgy klasszikus baloldali objektivitás-kritika, ilyenekről hosszasan értekezik Steven Maras, is 2013-as, Objectivity in Journalism című kötetében. Ezek lényege, hogy az újságíró nem lehet pártatlan, hanem az elnyomottak, szegények, marginalizáltak pártját kell fognia, mert ha nem teszi, akkor effektív a hatalmasokat szolgálja.

Vegyük észre azt is: miközben itthon az objektivitás kérdésköre körüli vita az újságírók politikai világlátásával és ilyesfajta függetlenségükkel meg annak egyáltalábani lehetőségével függ össze, illetve a jobboldalon van inkább objektivitás-kritika, addig tőlünk nyugatra ez baloldali jelenség, etikai alapon (persze ott van a modernitás és a posztmodern egész ismeretelméleti szkepticizmusa is, de az nagy kérdéskör, ami mindenre vonatkoztatható, így persze az újságírásra is, úgyhogy azt most hagyjuk).

Gasser mindensetre az objektivitás helyett az újságírói képzeletre és kreativitásra helyezi a hangsúlyt.

A multiperspektivitásról és hírtorzításról szóló fejezetben arról értekezik Herbert J. Gans, hogy mivel nincs egy objektív szempontrendszer, ezért az újságírónak minél több társadalmi csoport szemléletmódjával kell tudnia látni a világot, és ez hozhat valamiféle megoldást az objektivitás problémájára, ami szerinte a demokráciát is elősegíti. Vitapartnere, Jay Newman szerint azonban Gans összekeveri a perspektívát a torzítással, ráadásul nem minden szempontrendszer érdemes a figyelembe vételre (természetesen itt példaként a nácikat hozza fel a szerző). Továbbá ha a demokrácia a többség uralma, akkor szerinte a multiperspektivizmus nem elősegíti a demokráciát, hanem pont hogy nem demokratikus. Hozzáteszi, hogy a domináns hírforrások nem feltétlen reprezentálják a többséget.

Az újságírás logikai kérdéseiről szóló fejezet főleg a szemtanú-torzításra reflektál, miszerint az újságírók túl nagy hangsúlyt helyeznek a szemtanúk vallomásaira (vagy maguk a szemtanúk), miközben a pszichológia ismeri ennek korlátait. Illetve egyéb, a statisztikákkal szembeni torzítások kerülnek még terítékre, azaz az, hogy az újságírók hajlamosak egyes jelenségeknek túl nagy, másoknak túl kicsi jelentőséget tulajdonítani. Egy másik esszé szerint pedig nem az újságírók torzítanak elsősorban, hanem a média intézményrendszere, a torzítás egyik forrása pedig a piaci alap, a fogyasztói társadalom, a kapitalizmus, az eladhatóság igénye.

Végül az utolsó fejezetben azt fejtegetik a szerzők, hogy jó volna-e, ha az újságírók komolyabb filozófiai képzésben részesülnének, hogy jobban reflektáljanak szakmájuk problémáira. Az első szerző szerint ez igen jó volna, ráadásul vannak hasonlóságok a filozófia és az újságírás között, mégpedig hogy egyiknek sincs saját tárgya (ez szerintem mindkét esetben kérdéses). A válaszesszé arra hívja fel a figyelmet, hogy a teljes körű filozófiai reflexió főállású, professzionális filozofálást kívánna, ami lehetetlen. A saját álláspontom az, hogy nem ártana az újságíróképzésben azért legalább a szakma saját problémáira reagálva tartani egy-egy filozófia-kurzust, ami alapján már az érdeklődő firkász tudja, egyes kérdések filozófiai problémáihoz merrefelé keresgéljen az irodalomban, meg egyáltalán tisztában legyen vele, hogy milyen kérdések merültek fel eddig, és milyen megoldási javaslatok születtek, és akkor legalább a spanyolviaszt nem találjuk fel.

Elliot D. Cohen (szerk.): Philosophical Issues in Journalism. Oxford University Press, 1992.