Miért csángó, ha magyar?

Avagy „a moldvai magyarság története és elcsángósítása” – ahogy az alcím szól. A csángó magyarokról, ahogy mostanában nevezzük őket (vagy csak csángókról) még a hazai közvélemény érdeklődő része sem tud sokat, jó esetben általában annyit, hogy élnek magyarok a Kárpátok keleti lejtőin, akiknek nagyon archaikus a kultúrája és a nyelve, a román nemzetállam és a helyi katolikus egyház pedig minden erővel be akarja olvasztani őket a románságba, ezért például nincs magyar mise (azóta van havonta egyszer Bákó városában és Pusztinán), és évtizedekbe telt, mire a magyar nyelv tanítását úgy-ahogy engedélyezték. Van néhány itthon ismert reprezentánsa is ennek a sok bajt látott népcsoportnak, leginkább a Pomázon élő, dioszéni születésű Petrás Mária és a pusztinai Nyisztor Tinka.

Több könyv is foglalkozik a moldvai magyarokkal, Domokos Pál Péter, Kós Károly, Bosnyák Sándor, Mikecs László, Peti Lehel, Pozsony Ferenc, Lükő Gábor, Diószegi László, Perka Mihály bácsi munkái, de az utóbbi időben nem jelent meg a nagyközönségnek szóló, átfogó könyv a népcsoportról. Ezt a hiányt hivatott pótolni a moldvai magyarok harmadik Kis-Magyarországon élő reprezentánsa, a Magyarfaluban született Iancu Laura költő és néprajzos 2022-ben megjelent apró kötete.

Iancu Laura bemutatja a moldvai magyarság történetét, néprajzát, identitását, és külön taglalja a csángó kifejezés történetét. A moldvai magyarok ugyanis ezt a rájuk ragasztott népnevet lenézőnek tartják, hiszen olyasmit jelent, hogy elcsángált, elkóborolt – bár a népcsoportra használt kifejezés eredetére vonatkozóan más elméletek is vannak, és egyelőre nem tudunk biztosat.

A moldvai magyarok első csoportjai a 13-14. században érkeztek a Keleti-Kárpátok lejtőire, és eredetileg határvédelmi feladatokat láttak el. A Magyar Királyságból való kivándorlás ezután többé-kevésbé folyamatos volt. Nagyobb „utánpótlás” érkezett a mádéfalvi veszedelem után.

Mindez tükröződik a moldvai magyarság nyelvjárásain (északi, déli és székelyes), amiből az északi a középkori magyar. Nem alakult ki egységes moldvai magyar öntudat sem, beszéltek „régebbi” és „későbbi” magyarokról, összességében meg „sokféle magyarokról”. A nemzeti ébredés korszaka sem ért el ideáig, ezért az identitás inkább lokális, és a helyi normák határozzák meg. Egyben egyszerre vallási (római katolikus) és etnikai identitás ez, melyben a katolicizmus a meghatározóbb.

Épp ez okozza az egyik fő konfliktust, amely évszázadok óta tart, azt, hogy a helyi püspökség semmiképp sem akarja elismerni a magyar etnikai identitást és írtja a magyar nyelvhasználatot. Ennek az okai mélyebbre vezetnek, mint gondolnánk. A moldvai magyarság lelkipásztori ellátása ugyanis mindig gondot okozott, hiszen az a vidék meghatározóan ortodox, ahová néha küldtek papokat, néha nem, s ha küldek, akkor is olaszokat, lengyeleket, de nem magyarokat. Így volt ez már a középkorban is, hiába kértek a helyiek mindig magyar papokat. A nyelvet inkább a papokat helyettesítő kántorok munkája tartotta meg.

Minderre tett rá egy lapáttal a 19. század közepétől a román nemzetépítés, amibe nem fért bele a korábbi, 14. századtól fennálló Moldvai Fejedelemség etnikai-vallási sokszínűsége. Ráadásul a papok a népszokásokat pogánynak tekintették, s ezért is ellenezték a magyar nyelv használatát. Volt mire építenie tehát a románosításnak, amiben a végre-valahára megszervezett helyi egyház is erősen részt vett, minthogy be akarta bizonyítani, hogy a katolikusok is jó románok, és nem csak ortodox lehet a román. Mindezt súlyosbította Trianon, majd a kommunizmus.

Ma is nehezen tudunk mit kezdeni a modern nemzetképünkbe és felfogásunkba nehezen beilleszthető moldvai magyarokkal, akikre hajlamosak vagyunk egzotikumként tekinteni. Ideje felhagyni ezzel a látásmóddal.

Iancu Laura: Miért csángó, ha magyar? Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat – Libri, 2022.

(Megjelent a Mandiner hetilapban 2023 februárjában. Link az első kommentben.)

-------------------------------
Ha tetszik a poszt, lájkold, szólj hozzá és oszd meg. Ha pedig már követed az oldalt, ajánld ismerőseidnek is.