Nemrég olvastam el Szentesi Zöldi László kis könyvecskéjét az északír polgárháborúról. Nekünk, kis nemzetnek fontosak az ilyen küzdelmek.

Ugyanakkor kiderül belőle, hogy a dolog nem volt fekete-fehér, hiszen az angolok évszázadok óta élnek ott. Fel lehet vetni, hogy minek mentek oda és foglalták el, és hát sok csúnya dolgot csináltak. Csakhogy háromszáz éve az északír területen ők a többség, az írek pedig kisebbség - akiket viszont diszkrimináltak szinte a huszadik század végéig. De a többséget mégsem lehet ignorálni.

Érdekes, hogy a londoni kormánynak nem "pusztán" az írekkel gyűlt meg a baja, hanem bizony az angol unionistákkal is, amikor kompromisszumkészebb igyekezett lenni, s ugyanez volt időnként a problémája Dublinnak is az írekkel. Rádásul az unionisták szavazataira szüksége volt az angol pártoknak, így néha ők rángatták Londont.

Ez egy megfigyelhető mintázat más konfliktusoknál is: például miután végre Szerbia már lezárta a délszláv háborút, illetve belement a lezárásba, mert nagyon sok más választása nem volt, mint elfogadni a szlovének, horvátok, Bosznia és mások (teljesen èrthető s magyar szimpátiával támogatott) kiválását, a Boszniai Szerb Köztársaság, mondjuk így, "tovább vitte a lángot", és árulásnak élte meg Belgrád békülési hajlandóságát, s ez a mai napig így van.

Az északír polgárháború lényegében 30 évig tartott, s végül a lakosságnak lett elege, a sok személyes sértettséget hordozó felek, beleértve az IRA-t, az unionistákat, Londont s mindenkit, "bele voltak tolva" a megegyezésbe 1998-ban, s nagyvonalúságról tanúságot téve, meg némi társadalmi nyomásra, rendezték a konfliktust, megszületett a nagypénteki megállapodás.

Izgalmas könyv: elvek, hajthatatlanság, mély sértettségek, végül a kicsit kényszerű, de békés hétköznapokat hozó megegyezés története.