Az amerikai Dél katolikus szerzői – a katolikus szellemi reneszánsz helyi képviselői

Allen Tate, Caroline Gordon, Walter Percy – sajnos az itthon ismertebb Flannery O’Connor hányzik a Dél három katolikus szerzőjét bemutató kötetből.

Az amerikai Dél, Dixie, ahol Az elfújta a szél is játszódik, identitásválságba került a polgárháború után. A nagy sokára megszülető válasz a modern dél volt, mely szerint az iparosítással, a modernizálással, a saját terepén lehet legyőzni az Északot. A haladás-narratíva szerint lemaradt, ósdi, a konzervatív felfogás szerint pusztán más civilizációs modellt követő Délt azonban mégis agrárius jellege és mediterrán élettempója, valamint vallási sajátosságai különböztették meg az Északtól. Egyfajta individualista közösségelvűségről beszélhetünk esetében.

Akárhogy is, az írókból sosem kifogyó Dél (Mississippi adta Amerikának talán a legtöbb írót) gyökér- és identitáskeresésbe került. Az egyik megoldást az agrárius szerzők kínálták, akik igencsak hasonlatosak a mi népi íróinkhoz. Ők a vidéki, paraszti (farmer) életmódot dicsőítették, és a gépesítést a Dél elleni támadásnak vették. Szépséghibájuk volt, hogy nem nagyon űzték az életmódot, amit dicsőítettek. (Kései, más attitűdű képviselőjük Wendell Berry, aki még mindig él.)

Közéjük tartozott, de aztán eltávolodott a gondolattól Allen Tate (1899-1979), aki folyamatosan a rendet, illetve a morál, vallás és művészet egységért kereste. Úgy érezte, a modernitásból hiányzik valami hagyomány, ami rendet és egységet visz a világba. Korai éveitől szimpatizált a katolicizmussal, de csak 1950-ben lépett be az egyházba. Az volt ugyanis a félelme, hogy ha katolizál, elveszti az élettel való kapcsolatát. Modernista költőként először a régi déli hagyományhoz fordult, de rájött, hogy az új körülmények közt az feltámaszthatatlan. A modern technikai civilizációt azonban folyamatosan bírálta, ahogy a modern ember absztrakcióját is, hogy nem konkrétumokban gondolkodunk, és saját magunkról is „angyali módon” gondolkodunk, mintha nem lennénk konkrét emberek egy konkrét helyen és konkrét korban. Érdekesség, hogy ezt a gondolatot épp azoktól a katolikus szerzőktől vette át, akiknek a vallását túlságosan angyalinak érezte, ugyanakkor úgy is érezte, hogy ez lenne az egyetlen, mindent átfogó megoldás.

Folyamatosan gyártotta a déli hazafias irodalmat, életrajzot írt Stonewall Jackson konföderációs tábornokról és Jefferson Davis konföderációs elnökről, Robert E. Lee-ről készülő munkáját nem fejezte be. A konföderációs halottakhoz írt ódája (Ode for the Confederate Dead) azonban valójában nem óda, feltámaszthatatlannak tartja ugyanis a halottakat, a modern világba nem passzol a heroizmusuk.

Alkotásaiban, legyen szó versekről vagy esszékről, folyamatosan feltűnik az őt hajtó feszültség, melyet végül 1950-es katolizálása szüntet meg, amellyek egy régebbi és átfogóbb hagyományt választ a déli hagyománynál. Ezután azonban már alig ír lírát: megszűnt a feszültség, ami hajtotta azokat.

Nagy hatással volt rá Jacques Maritain neotomista író (aki egyben a keresztapja is lett), Étienne Gilson katolikus filozófus, valamint a két disztribucionista angol, G. K. Chesterton és Hilaire Belloc – szóval a katolikus reneszánsz nagy szerzői; továbbá Szent Ágoston és Dante. Különösen izgalmasak Tate esszéi.

Caroline Gordon sokáig Tate felesége és szellemi társa volt, ő 1947-ben katolizált. Édesanyja déli arisztokrata család sarja volt, aki valóban egy vidéki birtokon nőtt fel, ám édesanyja állandóan az arisztokrata éthoszt és viselkedésmódot kereste, ami rányomta bélyegét Gordon életére, és persze művészete forrásául is szolgált. Ő sokkal inkább a klasszikus ókori hagyományhoz nyúlt vissza, miközben a katolicizmussal is flörtölt. Férje agrárizmusát sose vette komolyan. Őrá is ugyanazok a szerzők voltak nagy hatással, mint Tate-re, főleg Gilson és Maritain. Viszont ezután arról a problémáról is írt, hogy a katolikus író miként éri el szekuláris olvasóit, ami nem csak neki, hanem Walker Percynek is probléma volt.

Walker Percy egy mississippi-i ültetvényes család sarja volt, klasszikus ariszokrata, akinek a felmenői közt is akadtak írók (például a egyik nagybátyja, William Alexander Percy). Magáénak vallotta a noblesse oblige elvét. Elvégezte a kémia szakot, órákat vett fizikából és biológiából – tudós ember lett. Otthon viszont klasszikus nevelést kapott. Sok irodalmat (Dosztojevkszijt, Kafkát, Tolsztojt, Thomas Mannt), filozófiát és teológiát olvasott, egzisztencialista lett, megtérése egyik okozója Kierkegaard. 1946-47-ben vallási válsága volt, és katolizált. Az ember felfogása szerint nem angyal és nem bestia, hanem – Aquinói Szent Tamás és Thomas Mann nyomán – vándor (homo viator, wayfarer, wanderer). Úgy érezte, a déli sztoikus hagyománynál valami még régibbre és átfogóbbra van szüksége, hogy rendet vigyen a világba. A tudományt, művészetet és vallást egyáltalán nem gondolta egymással ellentétes dolgoknak.

Később feleségével egy New Orleans melletti kisvárosba költözött; mint megjegyezte, szükséges, hogy elmeneküljünk a szülőhelyünkről és az ősök szellemei elől, de nem túl messze.
Szépirodalmat, regényt azért kezdett írni, mert rájött, hogy annak sokkal nagyobb közönsége van, mint a metafizikai esszéknek. Regényei azonban nem széplelkeknek valók, a modern lét problémáit erős képekkel, erőszakkal, elszabadult nyelvezettel fejezi ki.

Meggyőződése volt, hogy a modernitás, amikor a fizikai jólét és az oktatás biztosításán fáradozik, kihagyja a képletből a bűnbeesést, az ember elidegenedését Istentől. Az embert sem a déli sztoicizmus, sem a modern tudományos humanizmus nem értelmezi helyesen. A modern ember sem képes új Édenkertet létrehozni. A bűnbeesés óta fennálló állapot nem pszichológiai rendellenesség, hanem annál több.
Walker Percy nagyjából ugyanazokkal a problémákkal nézett szembe, mint a másik két tárgyalt szerző. És mindhárman leveleztek Flannery O’Connorral, aki úgy foglalta össze az Észak és Dél közti különbséget: „ők problémákról beszélgetnek, mi történeteket mondunk”. Azt is hozzátette, hogy van azért a katolikus írónak problémája: van a saját nézőpontja, és az egyházé, és ezek nem mindig összeegyeztethetőek.

A kötet szerzője még idéz egy bizonyos James Hithcockot, illetve az ő katolikus intellektuális reneszánszról szóló esszéjét, amelyben rámutat, hogy sok megtérő művész nem annak ellenére tért meg, hogy X. Piusz 1907-ben a Lamentabili sane exitu rendeletben elítélte a modernizmus tévedéseit, hanem épp ezért – szimpatizáltak azzal. Tate például ugyan elvált és újraházasodott élete vége felé, de egyre nagyobb hévvel ostorozta a modernitást és gondolkodása egyre katolikusabb lett. Hithcock szerint az intellektuális megtérők mindig a tradicionálisabb formákhoz ragaszkodnak, mivel a liberalizált vallás inkább csak megerősíteni látszik a szkeptikusok álláspontját, miszerint a tradicionális vallás téves volt.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a modern déli katolikus szerzők a huszadik század eleje-közepe katolikus reneszánszának helyi „leágazásai”, akik a lokális hagyomány felett álló egyetemes hagyományt választották, előbbit sem megtagadva.

Robert H. Brinkmayer, Jr.: Three Catholic Writers of the Modern South. University Press of Mississippi, 1985.