A liberalizmus leváltása: a jobboldali populizmus valójában a leghagyományosabb konzervativizmus

Izgalmas könyv Patrick Deneen amerikai politikai filozófus, a Notre Dame University Rezsimváltás: a posztliberális jövő felé, 2023) című kötete. Deneen A liberalizmus kudarca című kötetével vált ismertté és „megosztóvá”. Többször járt Magyarországon, többször találkozott Orbán Viktor miniszterelnökkel, és többször adott interjút a Mandinernek.

A liberalizmus kudarcában Deneen azt fejti ki, hogy a liberalizmus kudarcának a liberalizmus sikere az oka. Azaz a liberalizmus hatalomra jutott és dominánssá vált a nyugati világban, majd saját alapelveinek köszönhetően aláásta saját magát, hiszen a liberalizmus atomizál és bomlaszt. Deneen a liberalizmust lényegében (helyesen) a felvilágosodás politikai ideológiájaként mutatja be. Deneen sokat kapott a könyvéért, például kikiáltották amerikaiatlannak. Elvégre Amerika alapító mítosza a John Locke-féle liberalizmus, ami az amerikai alkotmányra is nagy hatással volt, és Deneen Locke-ot is kritizálja.

Ahogy C. Van Woodward történész írta: „konzervatívnak és tradicionalistának lenni Amerikában önellentmondás, mivel az amerikai Burke örökké John Locke liberalizmusát konzerválja”. Erre persze van egy egyszerű megoldás: ezen értelemben nem kell tradicionalistának lenni. Ugyanakkor ez az amerikaiak gondja, nem a mienk (persze amennyiben Amerika hatással van a világ egészére, annyiban a miénk is).
Természetesen Deneen amerikai kontextusban ír, de nem csak az amerikai liberalizmusról, hanem az egész liberalizmusról, úgy, ahogy van, tehát következtetései Európára is érvényesek.

A Rezsimváltás az alternatívát mutatja be, amit Deneen „közjó-konzervativizmusnak” nevez.
De Deneen először is megkritizálja a nyugat három progresszív hagyományát: a klasszikus liberalizmust, progresszív liberalizmust és a marxizmust. Ezek szerinte nem a célt tekintve különböznek, hanem az eszközöket tekintve. És mindhárom megfogható az elithez és tömegekhez való viszonyát tekintve, s mindhárom fokozta a társadalmak megosztottságát. A liberalizmus két formája elitista, mely szerint a nép a haladás korlátja. A marxizmus szerint azonban épp fordítva van: az elit a haladás korlátja, de ettől még nem dobja ki az elit fogalmát az ablakon, hiszen forradalmi elittel váltja azt fel, főleg miután rájön, hogy a munkásosztály mégsem elég forradalmi. Azaz a liberalizmus két formája nem bízik a népben, a marxizmus bízott a népben, de csalódott. A konzervativizmust lejjebb illesztjük be eme keretrendszerbe.

A szerző rámutat, hogy az Amerikában divatos „klasszikus liberalizmus” és a libertarianizmus nem konzervatív elképzelések, még ha az amerikai alapítás miatt ott sokan annak is tekintik őket. Majd felvázolja, hogy a klasszikus liberalizmus (Locke, stb.) és a progresszív liberalizmus John Stuart Mill, stb.) édestestvérek. Az eszmefuttatás eme része magyar aggyal evidens, mivel a mi alapító atyánk Szent István volt ezer évvel ezelőtt, de Amerika az ősliberális paradigmára épült.

Deneen hosszasan kritizálja az amerikai elitet is, ami igencsak elszakadt a hétköznapi emberektől. Azonban szerinte az egész nyugati világra érvényes, hogy az elitek a hétköznapi emberek ellen fordultak, s ezért a populisták eme „új arisztokrácia” ellen vannak. A liberális „menedzseri” elit ugyanis lenézi a szerinte nem eléggé liberális, korlátos tömegeket. Eme gazdag elit paradox módon az egalitarianizmus nevében lép föl, és úgy látja, hogy a tömegek nem elég egyenlőségpártiak. Ez az elit globalista, helyhez nem kötött, és lenézi a régi, helyhez kötött, formális elitet, az arisztokráciát (akárcsak a marxizmus). A progresszív liberalizmus elitjéhez tartoznak például az NGO-k.
Deneen szerint a nép versus liberális elit szembenállás határozza meg ma a nyugati politikát.

Ahogy Deneen fogalmaz: „Amire szükség van, az egy rezsimváltás – a korrupt és korrumpáló liberális uralkodó osztály békés, de következetes leváltása, és egy posztliberális rend létrehozása, amelyben a létező politikai formák megmaradnak, de alapvetően más éthosz élteti mind az intézményeket, mind azokat, akik a kulcspozíciókat és hivatalokat elfoglalják.”

A szabadság fogalmát természetesen Deneen sem dobja ki az ablakon, de annak premodern értlmezését tartja mérvadónak, azaz azt, ahogy azt Platón, Ariszotelész és a Biblia felfogta: önfegyelem, önuralom, magunk kormányzása.

De hol helyezkedik el az Edmund Burke és Benjamin Disraeli (1804-1881, brit miniszterelnök és író) féle angol konzervavitizmus a nép/elit-szembenállás tekintve? Bár a hagyományos konzervativizmus sokan elitistának tartják, Deneen rámutat: ezek a szerzők igenis bíztak a hétköznapi emberek, a nép konzervativizmusában. Enélkül nem lenne értelme a hagyomány fogalmának, ami közösségi jelenség.

Deneen rámutat: a ma jobboldali populizmusnak nevezett jelenség, amiről sok szerző leírja, hogy nem is konzervatív, mert szemben áll valamiféle olyan konzervativizmussal, ami az előző évtizedekben meghatározó volt (neokonzervativizmus, konzervatív liberalizmus, ilyesmik), valójában igenis konzervatív, mégpedig a szó leghagyományosabb értelmében. Eme populizmus – írja Deneen – hazafi és a nemzeti identitások támogatója, és elveti a kozmopolitizmus éthoszát, ahogy elutasítja a globalizációt mind mint gazdasági, mind mint kulturális projektet. Deneen még megemlíti G. K. Chesterton és Hilaire Belloc disztribucionizmusát, valamint a mai „vörös tory” és „kék munkás” megközelítéseket, mint amelyek a hagyományos konzervativizmust képviselik. Az amerikai tradícióból ide sorolja az antiföderalistákat (akik az alkotmányozás folyamatában ellenezték a föderalizációt – ők szellemi csatát vesztettek, mivel a föderalisták lettek a győztesek, és őket ismeri jobban a világ), illetve a huszadik század eleji amerikai farmerpopulizmust.
Ezt a konzervativizmust gyakran úgy mutatják be – említi meg Deneen –, mint ami a kapitalizmus baloldali kritikájának és a családok, a keresztény hit és a helyi közösségek hagyományos, stabil társadalmának jobboldali védelmezésének keveréke.

Deneen úgy fogalmaz: „ez az ’új’ konzervativizmus, valójában, nagyon is régi: ez az ’eredeti konzervativizmus’ új manifesztációja”.

Hozzáteszi: ez a konzervativizmus mélyebb gyökerekkel rendelkezik, mégpedig a klasszikus (görög-római) és a keresztény nyugati hagyományban.

„Ennek a modern időkben való új felbukkanása megkapta a ’konzervatív’ jelzőt, de legmélyebb eredete olyan liberalizmus és konzervativizmus előtti szerzőkhöz vezet minket, mint Arisztotelész, Polübiosz és Aquinói Szent Tamás.”

Eme „közjó-konzervativizmus” két fő jellemzője, hogy bízik a nép bölcsességében, és a kevert alkotmány híve (azaz az ariszotelészi monarchikus, arisztokratikus és demokratikus kormányzási formák együttesét tartja ideálisnak, akárcsak Arisztotelész). Azaz ez az új formában felbukkanó hagyományos konzervativizmus premodern gyökerekkel rendelkezik.
Deneen az arisztotelészi kevert alkotmány nevében indítványozza az „arisztopopulizmust”, nép és (az új) elit egyesítését, avagy együttműködését. Hagyományosan ugyanis az elit és a nép is erények letéteményese volt. Az elitnek volt lehetősége a hét szabad művészet kultiválására, a mecénáskodásra, a magaskultúra fenntartására; a nép (benne a munkásosztály) a természet és az e évszakok ritmusa szerint élt, és a hétköznapi józan ész, valamint a közösségi bölcsesség és a mindennapi kultúra letéteményese volt. A hagyományban az arisztokrácia és a nép egymás javára létezett.

Érthető, miért háborodnak fel a liberálisok: ők azt hitték, van egy közös „liberális minimum”, azaz minden a liberális paradigmában történik a nyugaton, és ez már így is marad. Erre jön Deneen, meg a barátai, meg mások (részemről mindig is ezt a fajta megközelítést támogattam és vallottam, amit Deneen kifejt, nem ő az első ebben), és megkérdőjelezi az alapvető liberális paradigmát.

Ez az elképzelés egyszerre „felépülés és a dolog újonnan való felfedezése”, ami új módon képviseli azt, amit Arisztotelész, Szent Tamás és Tocqueville, Burke-ék és más szerzők képviseltek. És mivel „ez a hagyomány megelőzte a haladásban való ideológiai hitet – ami a modern filozófia fémjele a liberalizmus megszületése óta –, a ’konzervatív’ jelző a közjó hagyományának azt a sajátosságát tükrözi, hogy nem a gyökerestül való kiirtásra, nem az átalakításra és nem a destabilizációra épít, mint a modern haladás. Hanem többek közt a folyamatosságra, egyensúlyra, rendre, stabilitásra, ami azokra a változatlan igazságokra épít, amelyeket a ráció segítségével és a keresztény hagyomány által ismerünk.

Mivel ez a hagyomány bízik a népben és elfogadja a hagyományt, ezért ellenzi az szakértői éthoszt. Nem a szakértőket, akikre persze szükség van, hanem azt, hogy mindent szakértőkre kell bízni, a szakértői éthosz ugyanis szoros kapcsolatban áll a haladáshittel és a társadalmi lét széttöredezésével (hiszen a szakértőnek csak töredékes tudása van, egy kis szeletről tud nagyon sokat, és azt nem tudja az egészbe illeszteni). A szakértői éthosz ráadásul demokráciaellenes. Jelenlegi fő letéteményese a szakértői mítosznak a modern egyetem, ami éles ellentétben áll az eredeti egyetemi eszmével, ami a tudás teljességére törekedett.
Ezzel szemben Burke konzervativizmusa „a hétköznapi emberek bölcsességében való bizodalomra épült”, ami „az idők folyamán felépült intézmények, gyakorlatok, hagyományok” összessége is. Ez a halottak, élők és még megszületendők időn átnyúló közössége. Ez a tudás integrál, nem átalakít.

A mai liberalizmus hat elválasztásra épít Pierre Manent francia filozófus szerint: a munkamegosztásra, a hatalommegosztásra, az egyház és állam szétválasztására, a civil társadalom és az állam elválasztására, a képviselők és képviseltek elválasztására, valamint a tények és értékek elválasztására (ami a tudomány és az élet elválasztása). A modern szabadság az elválasztásra épít, nem az integrálásra.

Ezzel szemben Deneen öt integrációs javaslatot tesz: meg kell szüntetni a meritokrácia éthoszát (a liberális elit hamis éthosza, a győztesek és vesztesek elválasztása a kapitalista „kreatív dekonstrukció” által, ami mindig átalakulásra és újításra késztet), a rasszizmust (elég speciális amerikai felvetés), magunk mögött kell hagyni a haladás eszméjét, integrálni kell a nemzetet, és integrálni kell a kereszténységet. A haladás meghaladása a múlt elszeparálásának feladása, de egyben a múlt idealizálását is el kell vetni. Ez nem jelenti a reform és fejlődés elvetését. Szükség van továbbá (a nemzet „szituálása” tekintetében, ahogy Deneen mondja, azaz a nemzet helyének definiálásában) a helyi, a nemzeti és a nemzetközi új integrálására (mely egyiket sem tagadja, tekintve, hogy a liberálisok tagadják a nemzetet és a helyit is). A kereszténységet sem kell „elválasztani”, hanem vissza kell integrálni a társadalomba, hogy az imádság ne csak a szerzetesek és papok kiváltsága legyen.

„A közjó-konzervativizmus hagyománya a liberalizmustól külön fejlődött ki, hangsúlyozva a közös jót (common good), a hétköznapi józan észt (common sense), a közös kultúrát és a kevert alkotmány ideáját.” Az integálásra, folytonosságra, stabilitásra, közösségre és hagyományra, valamint a szabadság klasszikus (nem liberális) felfogására épít. Azaz premodern bölcsességet alkalmaz a jelenre és jövőre.

Deneen a köszönetrovatban megnevezi azokat is, akikkel együtt képviselik azt a konzervatív hagyományt: Sohrab Ahmari (iráni származású katolikus amerikai újságíró, a Szakadatlan szál szerzője), Gladden Pappin, Chad Pecknold katolikus teológus és Adrian Vermeule amerikai alkotmányjogász, a Harvard professzora. És hát itt vannak a magyar barátaik is.

Felmerülhet még egy kérdés: miért „veszünk át” eszméket az amerikaiaktól? Nem jó nekünk a magunké? A válaszom az, hogy attól függ, milyen eszmét s az hová vezethető vissza. Ha a neokonzervativizmust dicsérném, akkor speciálisan amerikai eszmét vennék át, ami ráadásul szerintem nem is alkalmazható az amerikai kontextuson kívül, szóval Amerikán kívül.
De a Patrick Deneen által felvázolt „közjó-konzervativizmus” valójában nem amerikai eszme, és nem tőlük „vesszük át”, hanem igazából Deneen a klasszikus, Európában megszületett konzervativizmus egyik amerikai képviselője, aki Amerikára alkalmazza azt. Azaz nem „veszünk át” tőle eszmét, hanem ugyanazt képviseljük itthon, amit ő Amerikában. Elvégre Platón, Arisztotelész, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Edmund Burke és az angol konzervatívok nem voltak amerikaiak; és persze a Burke (és a francia ellenforradalmárok) előtti premodern szerzők még csak angolszászok sem voltak, ahogy a keresztény hagyomány sem amerikai szülemény.

Sőt: amit Deneen Amerikában képvisel és Amerikára alkalmaz, az Európában valójában annyira nem extra dolog, ahogy Magyarországon sem az; kb. ezt képviselte Dessewffy Aurél, a Katolikus Néppárt, s még sorolhatnám; eredetileg a kereszténydemokrácia is ilyesmi volt. Ez a premodernitásra építő konzervativizmus Európában sokkal szervesebb, mint Amerikában; de ettől még izgalmas, hogy Deneenék hogyan alkalmazzák ott, ezért szenteltem neki egy posztot. Szóval nem „átveszünk”, hanem ugyanazt az elképzelést alkalmazzuk mi itt, ők ott.