Dél-Afrika: szoftkommunizmus, „szivárványnemzet”, Afrika Kanadája, növekvő kereszténység – összegzés

Pár napja kifejezetten nagyon becsülöm, hogy Magyarországon van tömegközlekedés, ingyenes az állami oktatás, jó a közbiztonság, és be lehet menni a belvárosokba, amiket ráadásul érdemes megnézni. Dél-Afrikában nincs így, pedig Afrika egyik legje.

Először Pretoriában (a fővárosban) töltöttem 10 napot az Akademia afrikáner magánfőiskola meghívására, tartottam öt előadást, majd a Johannesburgtól délre fekvő, afrikáner (holland-búr) szempontból történelmi városkában, Potschesfroomban töltöttem négy napot, három előadást tartva. Adtam elő egy Akademia-konferencián, gyülekezeti könyvklubnak, diákvezetőknek, s a Ratio Christi ökumenikus apologetikai szervezet helyi csoportjainak.

Dél-Afrikában nincs tömegközlekedés, taxi van meg Uber, Pretoria és Johannesburg belvárosában nem jó ötlet gyalogolni, főleg nem egyedül, pláne nem éjszaka, csak a szervezett túrát ajánlják a helyiek. Amúgy nem éri meg, pár múzeum és elszigetelt szép épületen túl ronda és lerobbant mindkettő. Van állami oktatás, de azért is fizetni kell. A munkanélküliségi ráta 33 százalék.

Közbiztonság nincs (a kertvárosokban van), a rendőrség erőtlen, ezért minden ház kerítésének tetején (mindegyikén) villanypásztor, drótok. Pörög a magánszekuriti-biznisz. Ha jó iskolába akarod íratni a gyereked, magániskolába küldöd, ami természetesen drágább, mint az állami. Azért a rendőrség rendszerint tart országúti ellenőrzéseket, mert sokan vezetnek jogsi nélkül, vagy nincs regisztrálva a járgányuk. Pretoria és Johannesburg minden olyan listán, ami a világ legveszélyesebb városait listázza ki, előkelő helyen szerepel, mindegyiken az első oldalon.

Az országutak kátyúsak, állandóan a kátyúkat kerülgeted, némelyik elé ki van írva, hogy „pothole – ANC”, azaz „kátyú – ANC” (vagy csak annyi, hogy „ANC”). Az ANC a harminc éve kormányzó kormánypárt, az African National Congress, Nelson Mandela pártja, ami sajnos kommunista volt, és kicsit az is maradt.

Internet van, éttermek vannak, Uber és taxi van, és minden van, ami amúgy a normális középosztályi élethez kell. De Johannesburg külvárosai tele vannak dobozházas nyomornegyedekkel, melyekben milliók laknak. Illetve a helyiek szerint ezek még csak nem is nyomornegyedek.

Ezzel együtt az országnak az a része, amit láttam, nagyon nyugatias. Tapasztalataim közül egyértelműen Amerikához tudnám hasonlítani, bár történelmileg inkább hollandos-angolos. Baloldalon vezetnek, sok a holland stílusú épület, a kertvárosok totál amerikaiasak, leszámítva a növényzetet. De egyik vendéglátóm egy negyedik országot hozott párhuzamként.

Dél-Afrika Afrika Kanadája – mondta második vendéglátóm, aki Potschesfroomban él. Ő Zimbabwében született fehér, az angol az anyanyelve. Ötgyerekes családapa, aki eredileg mérnök, de az USA-ban elvégzett egy protestáns teológia szakot és a filozófiát, és a Ratio Christi nevű ökumenikus (összkeresztény) hitvédelmi szervezet egyik vezetője. Dél-Afrikának amúgy 12 hivatalos nyelve van, a közös az angol, de kevesen vannak angol anyanyelvűek (A 12 nyelv: angol, afrikáner, ndebele, sepedi, sesotho, setswana, dél-afrikai jelnyelv, swazi, tshivenda, xhosa, xitsonga, zulu). A több mint 60 milliós ország tizenháromszor akkora, mint hazánk.

A gyarmatosítás és az apartheid miatt, meg a kormányzó ANC kommunista múltja és ma is meglévő marxoid beütése miatt nagyon fogékony a szélsőbaloldali eszmékre, legyen szó marxizmusról, posztmodernről, woke-ról – mondja vendéglátóm. Még az alkotmányt is Kanadáról másolták. Pedig a történelem nem fekete-fehér. Folyamatosan harcoltak egymás ellen az angolok és afrikánerek, és hát a fekete népek is össze-össze zörrentek egymással. Nincs egységes „fekete nemzet”, ahogy Európa sem egy nemzet. Azért a legtöbben az angolon és az anyanyelvükön kívül beszélnek úgy-ahogy még egy-két másik nyelvet is. Amúgy ez a vendéglátóm vitt el az Apartheid Múzeumba.

Az ANC a „szivárványnemzet” vízióját akarja eladni Dél-Afrika népeinek, amerikai mintára egyfajta olvasztótégelyként elképzelve az országot, csakhogy ez nem működik, annyira más az országban élő népek kultúrája, történelme. Szóval inkább számos nép országáról kéne beszélni. Pretoriai vendéglátóim szerint az volna az ideális, ha minden államalkotó nép minél nagyobb autonómiát kapna a saját ügyei intézésére. Azonban az ANC erősen központosít, egy hatalmas és sokszínű országban. És igazából fel sem virágoztatta azt. De akkor hogyhogy hatalomban van harminc éve? Egy kutató, akivel beszélgettem két órát, úgy magyarázta ezt, hogy Dél-Afrikában „demográfiai demokrácia” van, az emberek nem ideológiára, pártprogramra szavaznak, hanem – az apartheid fordított öröksége – bőrszín szerint, akkor is, ha amúgy a feketék sem egységesek, mint azt említettem.

Dél-Afrikának van bevándorló-problémája is, sokan érkeznek ugyanis illegálisan Nigériából, s ők jelentős részt maffaiszerűen működnek, például ők alkotják a drogmaffiát. Ezért aztán egyes törzsfőnökök lényegében a nigériai bevándorlók meggyilkolásukra szólítják fel népeiket.

Afrikáner vendéglátóim teljesen más helyzetben vannak, mint mi itthon. Ők, a hárommilliós afrikáner közösség nem tekinti sajátjának a dél-afrikai kormányt. Így aztán ők erősen az amerikai republikánus kormányellenes felfogást vallják magukénak: a kormány inkább ne avatkozzon be semmibe, minél több minden legyen magánkézben, ők például amit lehet, maguk intéznek, van saját főiskolájuk, az engem meghívó Akademia. Kérhetnének állami pénzt, de azzal csomó olyan balos jellegű kötelezettség jár, amit ők nem szeretnének bevezetni, így inkább önellátásra igyekeznek berendezkedni. Szóval sokkal inkább „kapitalisták”, vagy legalábbis a magánkezdeményezések és magánszektor hívei, mint mi. Azért is, mert el akarják kerülni a kormányzati beavatkozást. Bár bizonyos számú alkalmazott fölött így is, úgy is lehetetlen kvóták vannak bevezetve kötelezőként.

Találtunk azért párhuzamot, a határon túli magyarok küzdelmeivel könnyen azonosulnak, és vendéglátóimat nagyon is érdekli a téma.
Az országnak egyébként a 85 százaléka keresztény, és nagyrészt gyakorolják is. A többség protestáns, az afrikánerek holland eredetű kálvinista egyházak tagjai (ez lényegében identitásuk része), az angol leszármazottak és sok fekete anglikán, viszont egyre többen térnek át a katolicizmusra és az ortodoxiára. A kereszténység nem visszaszorulóban, hanem expanzióban van. Kisebb mértékben, de hódít az iszlám is, Johannesburg körül láttunk pár mecsetet. Virágzik a keresztény apologetika (hitvédelem). Azonban sok gyülekezet liberális, ebben is Amerikára hasonlítanak: erős a liberális teológia.

Viszont még valami erős, ráadásul protestáns körökben: a tomizmus. Eddig azt hittem, a tomizmus megmaradt katolikus belügynek, mint szisztematikus filozófia és teológia. De a konzervatív protestánsok és hitvédők Dél-Afrikában sok katolikus szerzőt olvasnak, és rátaláltak a tomizmusra. Mint elmondásukból kiderült, amúgy van protestáns tomista hagyomány, egy, a reformáció idején protestánssá vált olasz szerzetes nyomán. Szóval a tomizmus nagyon erős, a kortárs tomizmusból pedig – természetesen – az amerikai. A holland teológiának is van hatása, a németeket viszont ignorálják (nagyon helyesen).

Ezért is hívtak meg: egyre erősebb náluk a genderideológia és a transzmozgalom, és a tomista behatású genderkritikám megtetszett nekik. Számos előadást tartottam tehát az ügyben, illetve a magyar konzervatív politikáról is. Egyértelműen egy pici részét láttam Dél-Afrikának, egy buborékot, ami nyugatias, sőt angolszászos, de bőrszíntől és néptől függetlenül az (a katolikus miselátogatók és a Ratio Christi is népközi, az előadásaimon sem csak fehérek ücsörögtek). Szóval épp a kultúrharc közepében vannak. Drukkolok nekik.

Viszlát, Dél-Afrika, remélem, még látjuk egymást!