Gondolkodott már azon, mi a fene az a kacsalábon forgó palota a népmesékben?

Engem azóta érdekel különösen, mióta 2019-ben elvégeztem a Hagyományok Háza népmesemondó tanfolyamát.

Vissza-visszatérő motívuma népmeséinknek a kacsalábon forgó palota, az életfa vagy világfa, amit a hős meg kell másszon, aminek néja egy levelén három királyság is elfér, máskor itt lakik külön szférákban a Szél, a Hold, a Nap, vagy az anyjuk. A világfa egyben mindenmagtermőfa is.

Ezt a kérdéskört feszegeti Égigérő fa – Magyar mitológiai tanulmányok című kötetében Berze Nagy János, akinek egyes megállapításait ugyan meghaladta az idő és a néprajztudomány, de etttől még munkája klasszikus marad.

Berze nem csak mitológiáról, hanem főleg kozmológiáról ír, Ázsiában keresgélve azokat az őshiteket, amelyek lecsapódnak a népmesékben. Mondanám, hogy a magyar népmesékben, de tudni kell, hogy a népmesék az egész világon tipologikusak, azaz besorolhatók mesetípusokba és azok kombinációikba, a magyar népmesék ezek helyi variációi.

Emellett a néphit, népi mitológia erősen analogikus, ami azt jelenti, hogy különféle szereplők vagy jelenségek megfeleltethetőek egymásnak, „átfolynak” egymásba. Egyszerű volna azt mondani, hogy a világfa-életfa a világtengely, ami az eget tartja, a kacsalábon forgó palota pedig a csillagos ég. De a kacsalábon forgó palota sokszor más madárlábon forog, a palotája meg lehet éppenséggel a kisgöncöl is. Mindenesetre a felső pontja a világfának a sarkcsillag.

A madárlábon forgó paloták is lehetnek sokfélék, valamikor a világfa ágain vannak, valamikor az égről függnek alá, valamikor meg lebegnek. Nem is feltétlen csak egy van belőlük, mert lehet, hogy a Szélnek, a Holdnak, a Napnak is van sajátja, például ezüst, arany, gyémánt kivitelben, mindegyik mindig eggyel feljebbi szférában.

Merthogy a „hét mennyország” se véletlen a mondásunkban, az egykori, premodern – szó szerinti – világképet tükrözi a hét szférával, minden akkor ismert bolygónak külön szférát kiutalva, amelyek egymás felett vannak. Ennél több szféra van, például nyolcadik a csillagoké.

Sőt, a középkori csillagászat – mely egyszerre volt asztronómia és asztrológia – különféle, zodiákussal és egyebekkel csinált machinációk folytán kiutal különféle házakat a bolygóknak, szám szerint tizenkettőt. A bolygók persze vándorolnak eme házak között. Szóval néha hét ház van, néha tizenkettő, ha jól értem (de javítsatok ki, ha rosszul), melyet középkori „szakkönyvekben” konkrétan palotákkal ábrázoltak, tornyok, ajtó, minden. Ezt a népi kozmológia aztán szó szerint vette. S azok a házak is paloták, amelyek úgyszintén valami madárlábon forognak.

Hogy aztán ezek hogyan kapcsolódnak ókori ázsiai és finnugor népi hitvilágokhoz, azt nem fejtem ki, Berze Nagy János elképesztő tudásanyaggal felvértezve fejtegeti ezt, meg hogy az idők folyamán hogy „veszett el” eme komplett rendszereknek egy-egy eleme, és maradt meg töredékesen a népmesékben.

Mindenesetre eme elképzelések a törzsi építészetben is felbukkannak, a sátort tartó oszlopok a világfa kis másai, s hasonlók. Itt aztán az ember elkerülhetetlenül Mircea Eliadéra gondol, aki kifejtette, hogy a kereszténység előtti és azon kívüli hitvilágokban a földi világ az égi világot kell, hogy másolja (ebből maradt azért a kereszténységben is: „amint a mennyben, úgy a földön is”). És persze a megkeresztelkedett magyar nép hitvilága és a népi hiedelemvilág keveredett a kereszténységével, a nép hitvilág a legújabb időkig kicsit szinkretista volt.

Jól jön itt még Alexander Boxer amerikai fizikus-csillagás A Scheme of Heaven című kötete, mely az asztrológia történetét mutatja be az ókortól napjainkig. Persze az asztrológia ma az áltudományok mintapéldája, de mai értelemben vett természettudományokhoz nagyban hozzájárult az a sok matematikai-csillagászati erőfeszítés, amit a csillagokból és az égből való mindenféle jósláshoz fejlesztettek ki évezredek folyamán Egyiptomtól az európai 19. századig, amikor aztán (vsgy kicsit hamarabb) elkezdett csökkeni az asztrológia renoméja. Eközben amúgy a kereszténység szabad akaratba vetett hite persze egyértelműen ellenkezett az asztrológia determinista elképzeléseivel, miszerint sorsunkat meghatározza a kozmosz. Ebből voltak is galibák, de a két felfogás csak kibírta együtt jó ezer éven át, surlódásoktól nem mentesen.

Berze nagy mindenesetre a kötetben kitér a világ közepére, a föld köldökére, a világoszlopra és a keresztútra, a világfára, a planétaistenekre, mindezek inverzére, a hétrétegű alvilágra és sárkányokra, a szférák zenéjére, egykori anyaistennőre és Tündérszép Ilonára, az Mária-kultuszra, ami a kereszténységben átvette ezek helyét, s minden más érdekességre.

S itt még megemlíteném Bödők Zsigmond Magyarok égi képeskönyve című kötetét, amelyben a felvidéki pásztorok csillagokról alkotott elképzeléseit taglalja, hiszen ők nem a görög csillagképeket vették át, hanem belelátták a maguk dolgait a csillagokba – lásd: a Nagy Medve görög, a Nagygöncöl magyar csillagkép (bár utóbbi csak részét képezi az előzőnek).

Berze Nagy János munkája tehát izgalmas olvasmány annak, aki szélesebb, szisztematikus háttértudást szeretne szerezni arról, mi áll a magyar népmesék világa mögött, azaz milyen kozmológia.