Szilvay Gergely posztja

Még pár gondolat a tudomány korlátairól és emberi oldaláról a HVG-be LMBTQ-párti cikket író pázmányos pszichológusok kapcsán

👉Előző posztjaimhoz kiegészítésként hoznék pár gondolatot Walter Schummtól, a Kansas State University professzorától (Department of Family Studies and Human Services) azzal kapcsolatban, hogyan szoktak torzítani a tudósok, és mire kell figyelni. Vegyük észre: ezeket a kirekesztési technikákat a magyar LMBTQ-szervezetek és progresszív társadalomtudósok is előszeretettel alkalmazzák.

🤜EGY: Amikor egy tudós azt állítja, hogy minden, bárki által, bármely országban végzett kutatás alátámasztja a világnézetét, szkeptikusnak kell lennünk. Annak az esélye, hogy ez valóban így van, nagyon csekély. Sokkal valószínűbb, hogy nem ismeri a kutatások nagy részét, vagy tud róla, de nem akarja ismertetni az álláspontjának ellentmondó kutatásokat, hogy megvédje politikai nézeteit.

🤌Schumm hoz egy példát is: Amikor Biblarz és Stacey 2010-ben közzétett egy progresszív szemléletű áttekintést az azonos nemű szülők által nevelt gyermekekről szóló szakirodalomról, csak egyetlen tanulmányról számoltak be (MacCallum & Golombok, 2004), amely alacsonyabb stabilitási arányt talált az azonos nemű szülők esetében. Ha azonban vetünk egy pillantást arra, hogy kik lektorálták a kéziratukat (pl. Charlotte Patterson), akkor azt fogjuk találni, köztük is vannak, akik szintén alacsonyabb stabilitási arányokat mutattak ki az azonos nemű szülők esetében, de a szerzőpáros erről „elfeledkezett”.

☝️Vagy ott van Diamond és Rosky (2016) szakirodalmi áttekintése. Ők arra a következtetésre jutottak, hogy az azonos nemű szülők valóban befolyásolhatják gyermekeik szexuális irányultságát, de csupán két tanulmány eredményei alapján. Ami hiányzik az áttekintésükből, az az a tény, hogy ekkorra több mint ötven tanulmány foglalkozott a kérdéssel, nem csak kettő (Schumm és Crawford, 2018).

👊KETTŐ: A tudósoknak képesnek kell lenniük olyan kutatásokra hivatkozni, amelyek vagy alátámasztanak vagy nem támasztanak alá egy adott kutatási kérdést. Amikor egy tudós nem tud rámutatni egy olyan kutatásra vagy kutatóra, akivel nem ért egyet anélkül, hogy valahogy kötelességének érezné „lejáratni” azt a kutatót, szkeptikusnak kell lenni. Straumsheim (2013) például kijelentette, hogy „konszenzus van abban, hogy az azonos nemű szülők nem jobbak vagy rosszabbak, mint más szülők, és hogy csak néhány kívülálló nem ért egyet”. Straumsheim azt is mondhatta volna, hogy csak „kevesen” nem értenek egyet, de úgy döntött, hogy hozzáadja a „kívülálló” kifejezést, talán azért, hogy tovább marginalizálja azokat, akik esetleg nem értenek egyet. (Amúgy nincsenek olyan kevesen, főleg ahhoz képest, hogy politikailag nyírják őket.)

🫵Például: Patterson és Goldberg (2016) azzal érveltek, hogy azokat a kutatókat, akik nem értettek egyet velük az azonos neműek által nevelt gyermekekkel kapcsolatban, azok úgymond „hiteltelenek”. De vajon miért nem engedheti meg egy jó tudós, hogy mások ne értsenek vele egyet anélkül, hogy látszólag sürgős szükségét érezné a „hiteltelenítésnek”, a „marginalizálásnak”, a „kívülállóvá” minősítésnek? Ha valaki ennyire aggódik a kisebbségek (bármilyen típusú) marginalizálása miatt, miért csatlakozik lelkesen ugyanilyen marginalizáláshoz azok tekintetében, akikkel esetleg nem ért egyet? Főleg, hogy az állítólag hiteltelen tudósok kutatásai ugyanazon tudományos minőségbiztosítási folyamaton mentek keresztül, mint progresszív társaiké (azaz megjelentek lektorált, elfogadott tudományos szaklapokban).

👉HÁROM: Amikor egy tudós azt mondja, hogy a kutatás egyszerű és világos, érdemes szkeptikusnak lenni. Még a progresszív tudósok is elismerték az utóbbi időben, hogy az LMBT-kérdésekkel kapcsolatos kutatások többsége, feltehetően az azonos neműek közötti szülői szerepeket is beleértve, nem tartalmazta komplex modellek tesztelését (van Eeden-Moorefield et al., 2018), ahogyan az már egy ideje a családszociológia más területein történik.

🤜NÉGY: Szkeptikusnak kell lennünk, amikor a közvélemény, a józan ész nézőpontjait egy elit tudóscsoport elutasítja, akik azt feltételezik, hogy jobban tudják, mint bárki más. Például Biblarz és Stacey (2010a) elismerték, hogy „elsöprő konszenzus” van a közvéleményben arról, hogy a gyermekeknek szükségük van anyára és apára is. Mégis arra a következtetésre jutnak, hogy „a társadalomtudományi kutatások nem támasztják alá és nem is tudják alátámasztani azt az állítást, hogy a gyerekeknek szükségük van anyára és apára is, akik együtt nevelik őket” (2010b, 42. o.). Mások is egyetérteni látszanak abban, hogy az apa hiánya „valójában nem fontos” (Biblarz és Savci, 2010; Gartrell és Bos, 2010). Holott amúgy meglehetősen sok kutatás jut arra, hogy igenis fontos az apa. És hát ha az apa nem fontos, akkor miért kell apa a gyermek megfoganásához? A természet el van rontva?

🤜ÖT: Hogyan meri valaki kétségbe vonni a „tudományos konszenzust”? „Ha igaz, amit más tudósok és szakmai szervezetek állítanak – hogy abszolút semmilyen különbség sincs –, akkor lehetetlennek kell lennie számomra vagy bárki más számára, hogy olyan bizonyítékot találjon, amely eltérhetne ettől a következtetéstől – és egy ilyen abszolút és végleges tudományos ’konszenzustól’.” Egyébként vigyázni kell a deklarált tudományos konszenzusokkal, a társdalomtudósok ritkán értenek egyet egy kérdésben, viszont a progresszívek imádják a nekik nem tetsző eredményre jutókat kizárni a tudósi mivoltból („áltudós”, „rossz tudomány”), akkor is, ha azok munkái pont ugyanazon tudományos minőségbiztosítási rendszeren mentek keresztül (lásd feljebb), mint az övéik. Így aztán, kizárva az önkényesen áltudósnak kikiáltottakat, a „néhány kívülállót” és más módon megbélyegzetteket, tényleg találnak egy progresszív konszenzust.

👉Hozzátenném, hogy az egyetemen is azt tanítják, a tudomány lényegéhez tartozik a megkérdőjelezés, tehát minden tudósnak joga van megkérdőjelezni állítólagos tudományos konszenzusokat. Vagy ott van Thomas Kuhnnak A tudományos forradalmak szerkezete című könyve, ami a tudományos paradigmaváltásokról szól. Egykor teljes tudományos konszenzus volt arról, hogy a Nap kering a Föld körül, stb. Jól néznénk ki, ha nem lehetett volna megkérdőjelezni.

A helyzet az, hogy a kultúrharcos kérdésekben nem szokott konszenzus lenni a tudósok között. Ha azt állítják, hogy van, valószínű a kibeszélő tudósokat ignorálják. Szóval aki azt várja, hogy ezekre a kérdésekre majd a politikai viták helyett-felett végső, megfellebbezhetetlen választ ad a társadalomtudomány, az hiába vár. Emellett ha azt gondolnánk, hogy a társadalomtudósok elfogulatlanok és nem hibáznak, tévedünk: sokat hibáznak, elfogultak, és gyakran tudatosan torzítanak. Az emberi esendőség faktora a tudományban is jelen van.