A középkor dicsérete, illetve gyomorgörcsös magyar sors Moldvában

👉A Ceaușescu-házaspár kivégzése; marosvásárhelyi progrom, ahol a felhergelt román csőcselék kiverte Sütő András szemét; a magyart az ördög nyelvének mondó moldvai (csángóföldi) papok; nacionalista Iliescu-rezsim; román nemzetiszínre festett kukák a Gheorghe Funar vezette Kolozsvár főterén – sokan emlékszünk még, milyenek is voltak a kilencvenes évek Romániában a magyarság számára.

Ebben a környezetben írta egyszerre romantikus és romantika-ellenes néprajzi esszéit Tánczos Vilmos néprajztudós, amelyek Keletnek megnyílt szép kapuja címmel jelentek meg 1996-ban. Az fájó hangvételű, de gyönyörű esszék azóta is érvényesek, de mégiscsak a kilencvenes években írták őket, azt a helyzetet tükrözik. Erdélyben gyakran járok, Moldvában (Csángóföldön) kétszer voltam, így megérintettek ezek az évtizedekkel korábban írt esszék, tudtam hozzájuk kapcsolódni.

🤜A legtragikusabb, legszomorúbb és leghosszabb címadó esszé a moldvai (csángóföldi) magyarság maradékával foglalkozik; de ne szaladjunk előre. Az első két rövid szöveg (Ellene mondjak-e az ördögnek; Taxikó romák és juhmérő parasztok) az akkori néprajztudománynak szól be, bizonyos tudományos divatok és tendenciák miatt, s jelzi, hogy itt személyes meglátásokkal, történetekkel teli esszék következnek, amelyek sokak szerint ugyebár nem tudományosak.

A Kitántorgott… Magyarországra a hazánkba kisbusszal ingázó székelyek lelkivilágát, nehézségeit és örömeit mutatja be. Különösen izgalmas a közmondásosan csavaros székely észjárás elemzése a hosszú buszút beszélgetéseire, beszólásaira alapozva. Mint írja, ennek jellemzője az a törekvés, hogy „ne ismerje el a környező világot létezőnek, s így önmagával azonosnak”; metaforákkal értelmezi a világot, sőt metaforákkal teremt világot. De aztán ez a gondolkodásmód a budapesti létben eltűnik, valahogy nincs közege, értelme. Szóba kerül a népi kultúra öntudatlansága, a népi irredentizmus és az Erdély-mítosz, ami szerzőnk szerint már ekkor (1991) fakulóban van. Tánczosnak a lerománozásból is kijutott ekkoriban. Végül a terjedő kommersz kultúra kap pár pofont Tánczostól, bár eme pofonok nem állítják meg terjedését.

️Búcsú Csíksomlyón – ezt a fejezetet épp a csíksomlyói búcsú idején olvastam. Alcíme: „egy rituális dráma katarzisa”. Mint Tánczos emlékeztet: végső soron a búcsú győzelmi ünnep. Emellett „az ünnepi közösségi rítus fejeugrás a szublogikusba”. Csíksomlyón rituális dráma zajlik, amibe via sacra folyamán, a a falunkénti „keresztalják” megtisztító gyaloglásával lehet bekapcsolódni legjobban, mely fokozatosan készít fel a Szenttel való találkozásra. A hagyományos világ eme Szent felé törekvése nincs ellentétben a modernitással. A modern vívmányokat csak akkor utasítja el, ha ellentétben kerül az általa vallott értékrenddel.

👉Ezek után egy csíkszentdomonkosi nagyhétre látogatunk el, ahol a hagyomány szembe kerül a pappal – és a hagyomány győz, mert ahhoz még a papnak is igazodnia kell. Például húsvétvasárnap előtt még a pap kérésére sem vesznek fel színes viseletet a falusiak, hanem méltatlankodnak a pap szentségtörő kérésén (amit filmesek kérésére vezetett elő).

Majd a bukovinai székely falvakba látogatunk (Egy nyári nap Bukovinában), melyekben ekkorra már alig hallani magyar szót, de a magyar emlékek még látogathatóak. Bukovina ráadásul más, mint Moldva, hiszen a Monarchia része volt. A bukovinai székely falvak lakosságának őseit Hadik András gyűjtötte össze a moldvai székelyekből. Öt ilyen falu van: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785) és Andrásfalva (1786). De eme falvak lakosságát 1941-ben az Al-Dunához telepítették át. Azóta a települések elrománosodtak. Tánczos végigjárja a falvakat, ahol ekkor még talál egy-egy magyarul tudó lakost, de leginkább a magyar feliratú sírok fényképezésével tudja eltölteni az időt.

A Kultúrák találkozása című esszében forgatócsoport szeretné felvenni gyimesi prímások halottkísérőit, ám nem várt nehézségekbe ütköznek. Először is nagyböjt van, és pár óra beszélgetés után kibukik, hogy nagyböjtben nem játszanak, kivéve ha a pap engedi – a pap azonban nem engedné, de amikor meghallja, hogy halottkísérő gyűjtéséről lenne szó, belemegy, mondván, szomorút azt lehet. Ezután viszont a prímások üzengetnek egymásnak, a harmadik, vak prímás ugyanis nem hajlandó átmenni a másik kettőhöz, emezek meg ahhoz. Valami régi ellentét lehet a háttérben. Végül egy semleges helyszínen valósul meg a felvétel, az utolsó pillanatban.

S ezután jön a hosszú szép-szomorú címadó esszé, mely a csángó magyarságról szól. A moldvai magyarság a középkortól kezdve telepedett ki a Kárpátokon túlra. Lényegében Moldvában (Románia régiója) és Moldovában (külön ország), mely régen egy fejedelemséget alkotott, mindenki magyar származású, aki katolikus, ami 300 ezer embert jelent. Két nagy csoportjuk az északi csángók Szabófalva központtal, akik a középkori sz-elős magyar nyelvet beszélték – ugyanis mára ez a népcsoport elrománosodott, sőt vadromán lett a román állam a jászvásári egyházmegye nacionalista erőfeszítéseinek köszönhetően. A déli, székelyes csángók Bákó környékén a mádéfalvi veszedelem után érkeztek (bár erre is voltak sz-elősek) A két népcsoportnak nincs összetartozástudata sem. A legtávolabbi csángó falu A Dnyeszter partján található Csöbörcsök, ahová Hunyadi János telepített magyarokat. A falu fele 1750-ben még magyarul beszélt, de mára teljesen elmoldávosodtak.

️A moldvai magyarság alig jutott paphoz, ezért úgynevezett deákok (kántorok) helyettesítették azokat. Egyébként a csíksomlyói ferences kolostor igyekezett ellátni lelkipásztori igényeiket, és évszázadokon át petícióztak Rómába papért. Identitásuk ma is nem nemzeti, hanem „katolikus”. Egyházi énekeik a Kájoni-kódex (Cantionale Catholicum) 19. század eleji kiadásából származnak.

Azonban a berendezkedő román állam elintézte, hogy vadromán papok lássák el a moldvai magyarságot, akik később a kommunizmussal karöltve megszüntették a deákság intézményét, a magyar nyelvet az ördög nyelvének titulálták, az ősi templomok helyett, melyek árpádházi szentekről voltak elnevezve, újakat építettek, melyek védőszentjei nem magyar nemzeti szentek lettek (leginkább Mária). A kommunista modernizáció felszámolta az önellátást a moldvai magyar falvakban, a családfők beutaztak a városba, ahol csak románul boldogultak, s a frissen érkezett román tanítók sem boldogultak a románul nem tudó nebulókkal. Az elszenvedett traumák hatására a közösség úgy döntött: a gyerekeiknek meg kell tanulnia románul, és csak románul.

A csángó falvakban megforduló Tánczos mindenhol ugyanazzal találkozik: ha a harang magyar felirata és ősi öntési évszáma érdekli, a mérges pap elkezd vele üvöltözni, és azzal gyanúsítja, hogy magyar ügynök, majd jelenti a rendőrségnek, és távozásra szólítja fel. A vadromán papok hamarabb tudják, hogy a faluban van, mint ahogy megérkezik. Nem tetszik nekik, hogy a magyar múlt iránt érdeklődik. Gorzafalván a nagyharangra az van írva: „ÖNTÖTTE ISTEN SEGEDELMÉVEL – 1848-ik ÉVBEN”. A középső harang felirata: „GDIORGHI PROTOP ANA – 1909” (azaz: Györgyi Protop Anna), és rajta van a csíksomlyói Szűzanya másolata. A legkisebb harangon ez áll: 1568 – SPES MEA CHRISTU. Úgy tűnik, a román világ előtt itt magyar világ volt. De a román papok számára a történelem nagyjából a századfordulón kezdődik, visszább nem akarnak nézni.

Majd Tánczos bemutatja, hogy más falvakban (pl. Szőlőhegy) az értelmiség hogyan tünteti el a magyar nyomokat és neveli át románná az egész falut. Mindenhol vannak a román papnak szoros szövetségei, akik akadályozni próbálják, hogy a néprajzos felmenjen a harangtoronyba, fotózzon a temetőben, beszéljen még magyarul tudó emberekkel. Igen agresszíven próbálják eltántorítani szándékától, jelezve, nekik jó így. A nagyharang felirata Szőlőhegyen is magyar (AJÁLJA POSTA MIHÁJNÉ A NAGY ISTEN DICSÉRETÉRE ÉS SZ. ISTVÁN TISZTELETÉRE HOGY SZOLGÁLJON LELKE ÜDVÉRE. SZÖLŐHEGY 1886). A középső harang évszáma hihetetlen: 1009. Ezzel kapcsolatban Tánczos számos keletkezéselméletet felvázol.

A legfurább történet az, amikor a szerző az egyik csángó faluban gyűjtögetve szembe találja magát a rendőrséggel, ami lezárja a kivezető utat miatta. Beviszik a rendőrörsre, kérdezgetik, majd kiderül, hogy az egyik „román” rendőr valamennyire tud csángó magyarul, mivel a nagymamája így beszélt, s át-áttér erre a nyelvjárásra Tánczossal beszélgetve, de óvatosan, nehogy rendőrtársai megszólják.

👉Végül Tánczos azt vizsgálja, az Erdélybe áttelepülő csángómagyarok miért választják többnyire inkább a román identitást, majd a deákok intézményéről olvashatunk egy esszét.

🙏A moldvai magyarság kultúrája tele van középkori maradványelemekkel. Ezek kapcsán Tánczos a középkor átfogó keresztény (egyben szinkretista, keresztény-pogány) kultúrájáról elmélkedik: „A hagyományos népi kultúra teljes és koherens világképet biztosított a kultúrát birtokló csoportoknak, egyénnek, azaz pontos, egyértelmű és megfellebbezhetetlen választ adott a családi, társadalmi, metafizikai lét minden felmerülő kérdésére. EZ az átfogó jelleg voltaképpen a középkor totális világképéből származik, amelybe a hierarchikusan szervezett univerzum egésze, az élet minden lehetséges vonatkozása belefért.” Ezt a világképet a kereszténység szervezte egybe. „Az emberi létet a hagyományos világban szakrálisan fogták fel. A vallás megszentelt mindent…”. A hivatalos magaskultúra és a népi kultúra között nem volt sem szembenállás, sem fal, a kettő egybefolyt.

☝️A szerző úgy fogalmaz: „az a népi kultúra pusztul el visszavonhatatlanul, amely átfogó, univerzális jellegű volt, amely vallásos hiten alapult, és amely szervesen illeszkedett a kereszténység ideológiai rendszerébe. A jelenkor nem szakrális jellegű, metafizikai távlatot nélkülöző, ’népinek’ csak idézőjelesen nevezhető csoport kultúrái csak töredékét adhatják a ’modern’ ember világképének, amely maga sem tulajdonképpeni világkép többé, mert elveszítette rendszerszerűségét.”

👌Hajnal István – írja Tánczos – a középkort az elmélyülés, az újkort a kitárulás, a modern kort pedig az elmechanizálódás és kiürülés időszakának tekinti. Tánczos megjegyzi: a világ egysége csak a hit révén állítható helyre.

Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt szép kapuja. Néprajzi esszék. KOM-PRESS Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996.