Elhunyt Alasdair MacIntyre filozófusikon, aki nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk

2025. május 22-én, 96 éves korában elhunyt Alasdair MacIntyre, a kortárs filozófia egyik óriása, a Notre Dame Egyetem professzora, a közösségelvűség és a tomizmus képviselője.

MacIntyre fiatal korában először „disraeli toryként” határozta meg magát, aztán marxistává vált, majd Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás követője lett és katolizált, s élete végéig ezt az iskolát követte.

MacIntyre-re nagy hatással volt G. K. Chesterton és John Henry Newman. Ő maga pedig hatással volt az amerikai újjobboldal számos gondolkodójára, például Patrick Deneenre és Rod Dreherre is, de Edward Feser is részben miatta lett arisztoteliánus.

Alasdair MacIntyre az úgynevezett kommunitárius, azaz közösségelvű filozófusok egyikeként lett meghatározó a kortárs gondolkodásban. Ők (mellette még a „nagy négy” tagja Charles Taylor, Michael Sandel és Michael Walzer) a liberális individualizmussal, azaz egyén különálló entitásként való értelmezésével szemben hangsúlyozták az ember beágyazottságát kultúrájába, történelmébe, társadalmába.
Ez a közösségelvűség részben John Rawls egyenlőségelvű liberális filozófus monumentális, Az igazságosság elmélete című munkájára született meg válaszul (1971). Alasdair MacIntyre válasza Az erény nyomában volt (After Virtue, 1981). Ebben a szerző arról értekezik, hogy széttört a korábbi morális keretrendszerünk, és helyteleníti a felvilágosodás gondolkodóinak azon kísérletét, hogy a teleológiától független univerzális racionális erkölcsre következtessenek. Másik három híres munkája a Whose Justice? Which Rationality? (1988), a Three Rival Versions of Moral Inquiry (1990) és a Dependent Rational Animals (1999).

Alasdair MacIntyre kiemeli a hagyomány közösségi és narratív jellegét. A kortárs erkölcsi viták, szerinte azért megoldhatatlanok, mert minden meggyőződés már premisszából indul ki. Azaz nincs közös narratívánk. Pedig „ha egy hagyománnyal minden rendben van, akkor e hagyományt részben az e hagyomány sajátos értelmét és célját megokoló jókkal kapcsolatos vita alkotja”. Ezért aztán „az élő hagyományban állandóak a konfliktusok: amikor burke-i típusú lesz, akkor halódik, vagy már meg is halt.” Igen ám, de ha „az élő tradíció tehát egy történelmileg hosszan tartó, társadalmilag manifesztálódó vita, részben pontosan a hagyományt alkotó jókról”, akkor „mi tartja hát fenn és mi erősíti a hagyományokat? Mi gyengíti és pusztítja őket?”

MacIntyre arisztoteliánus meglátása szerint „a releváns erények gyakorlása vagy hiánya”. Az erények pedig „nem csak abban találják meg céljukat, hogy fenntartják a gyakorlathoz tartozó, különböző belső jók eléréséhez szükséges viszonyokat, s nem csak abban, hogy támogatják az egyéni életnek azt a formáját, melyben az individuum keresheti a jót, ami az élete egészéhez tartozó jó lesz, hanem abban is, hogy segítenek megőrizni azokat a hagyományokat, amelyek a gyakorlatok és az egyéni életek számára biztosítják a szükséges történelmi kontextust.” Azaz MacIntyre az arisztotelészi-tomista erényetika híve.

MacIntyre hangsúlyozza: minden racionális kutatásra valamilyen hagyományon belül kerül sor, akár tisztában vagyunk ezzel, akár nem. Emellett úgy gondolja, hogy a hagyományok összehasonlíthatatlansága nem von magával semmiféle relativizmust vagy perspektivizmust. Szerinte nem ellentmondásos, hogy ő egyetemesen érvényes belátásokra kíván jutni munkáiban, de maga azonban sokatmondó módon az arisztoteliánus-tomista hagyományban helyezi el magát, és bevallottan ebből a szempontból vizsgálja a többi hagyományt.

MacIntyre 1953-ban még Marxism: An Interpretation címmel ír könyvet, nem sokkal később pedig a tudatalattit elemzi The Unconscious: A Conceptual Analysis cjmű munkájában (1958). 1966-ban jelenik meg jóval később magyarul is kiadott Az etika rövid története című munkája; munkássága nagyrésze amúgy is a morálfilozófia területéhez tartozik. Emellett polemizált Herbert Marcuse-zal szemben (Herbert Marcuse: An Exposition and a Polemic, 1970. Marcuse, 1970); írt a kortárs énkép ellen (Against the Self-Images of the Age: Essays on Ideology and Philosophy, 1971); kritizálta Hegelt (Hegel: A Collection of Critical Essays, 1972); s írt a katolikus filozófiai hagyományról (God, Philosophy, Universities: A Selective History of the Catholic Philosophical Tradition, 2009). Ezek mellett számos esszégyűjteménye jelent meg.

Nélküle nem lennénk azok, akik vagyunk.

Requiescat in pace.