Hodásznak nem tetszik a Ferencpápa-kritikám, és elpszichologizálja a dolgokat, márpedig az elvi kérdések nem személyiségtípus-kérdések – reagálás

„Szomorú vagyok, hogy ilyen hangvételű cikkek jelennek meg a Szentatyáról, mert szerintem ez ebben a formában átlépi a korrektség határát, de ezen túl felvet egy kérdést, amiről már régebb óta akarok írni, szóval megragadom az alkalmat” – írja Hodász András a Ferenc pápát kritizáló cikkemre reagálva.

Szerintem a hangvételem teljesen normális volt, a kellő fiúi tiszteletet megadom Ferenc pápának, és arra is kitérek, hogy bizonyára volt vele szándéka a Szentléleknek, amit én, egyszeri hívő nem értek, végül megjegyzem, hogy nehéz dolog Krisztus helytartójának lenni, és vegy magához az Úristen. Akinek ez a hangnem nem normális, annak nagyon galamblelke van, vagy valójában nem a hangvétellel van baja, hanem a mondanivalóval.

De Hodász mondanivalója más, pszichológiai, és elpszichologizálja a dolgokat, ami a liberálisok klasszikus technikája: a konzervatívok csak szoronganak, félnek a változástól, blablabla. Persze Hodász ennél tisztességesebb: a szorongás Fritz Riemann pszichoanalitikus által felvázolt négy alaptípusáról ír, amit összeköt a világnézetekkel: „valószínű, hogy nem csupán világnézeti meggyőződésről van szó, hanem arról is, hogy különböző személyiségtípusok vagyunk”.

Hodász azt írja, valakit a változás, valakit a kötöttségek töltenek el feszültséggel, és még vallásgyakorlási formát is köt hozzájuk, a változás miatt szorongó konzervatívok „a vallásos élményét is inkább a csend, az elmélyülés, a liturgia világán keresztül éli meg, és erős az igénye a kiszámíthatóság iránt”. A kötöttségektől feszengők viszont „a dinamikusabb, élményszerűbb vallási formákhoz vonzódnak - jellemzően a karizmatikus lelkiség hívei – ahol erőteljes érzelmek, kapcsolatok, és impulzusok vannak jelen. Nyitottak az újra, kreatívak, és hisznek abban, hogy a hitnek is van fejlődési íve. Náluk az Istennel való kapcsolat személyes, élményszerű, és kevésbé a formákhoz kötött.”

Hodász szerint ezek nem értékítéletek, hanem egyszerűen más típusok, és nem kell egymást démonizálni.

Nyilván sok igazság van Hodász modanivalójában, démonizálni senkit nem kell például, ám számos ponton nincs igaza. Nem szerencsés indirekt módon azt állítani, hogy a konzervatívoknak nincs személyes Istenkapcsolata, ez igaztalan előítélet. Ráadásul a katolikus karizmatikus mozgalom és a tradicionalisták egyházi tanításhoz való hozzáállása ugyanúgy ortodox, a karizmatikusok nem progresszívek. Máshogy ünneplik a liturgiát.

Magam nem rajongok a gitáros misékért, de egy olyan ifjúsági közösség része voltam, a háttérben még vagyok is, ami mindig is gitáros miséket tartott. Elfogadtam. Szeretem ezt a közösséget. Én nem vagyok karizmatikus, de szerintem a karizmatikus mozgalom pozitív jelenség. Időnként eljárok az alkalmaikra. De vajon mit kezd Hodász azon karizmatikus ismerőseimmel, akiknek a tradicionalista bíborosok a kedvenceik?

A konzervatívok változástól való szorongással, a liberálisok kötöttségektől való szorongással való összekötése is maximum esetleges és indirekt lehet. Az egyéni és közösségi szokásokhoz ragaszkodó lelkület, a pszichológiai konzervativizmus nem azonos a politikai konzervativizmussal, vagy az egyházon belüli stílusok közt a régebbiekkel való azonosulással, és vica versa. A kommunizmus végével a pszichológiailag konzervatív kommunisták rettegtek a változástól. e valójában nem pszichológiailag voltak konzervatívok, hanem ideológiailag kommunisták, akik meg akarták őrizni a kommunizmust. A politikailag konzervatív meggyőződésűek pedig nagyon is örültek a változásnak. Így van ez olyankor is, amikor baloldali-liberális kormányt jobboldaldali-konzervatív vált. Vagy Joe Biden leváltásával az amerikai demokratákon vajon úrrá lett a változástól való konzervatív szorongás? Esetleg a republikánusok szorongtak a változáskor ugyanekkor? És persze a politikailag liberálisok is szeretik a változatlanságot baloldali-liberális rezsimek idején, és „félnek” változástól ha jobboldali kormány jön. Számos példát lehetne még hozni.

Simán vannak szabadlelkű konzervatívok, és változástól reggető, szokásaikba belekövesedett liberálisok. Ott van például François-René de Chateaubriand (1768-1848) francia ellenforradalmár, a francia romantika alapítója, a Bourbon-monarchia és a katolikus egyház védelmezője. Értik, romantika, szabadmadár-lelkület. T.S. Eliot (1888-1965), a modern angol irodalom megújítója és „diktátora” kemény jobboldali, reakciós volt. Költészetében mégis radikális újító volt. Anthony Burgess (1917-1993) brit regényíró (A gépnarancs – a Kubrick-féle filmváltozata nyilván ismertebb), a fenegyerek író amúgy jobboldali volt, amolyan Tolkien-féle anarcho-monarchista, pontosabban – mint nyilatkozta – „valamiféle anarchista”, mivel a „katolikus-jakobita birodalmi királyi” elképzelései nem voltak gyakorlatiasak. Földi hatalmak című, monumentális regényében a II. Vatikáni Zsinat utáni egyházat kritizálja. Hitét ugyan nem gyakorolta, de azért önérzetes katolikus volt, monarchista, aki utálta a köztársaságokat és a szocializmust. Vajon rettegett a változástól? John Dos Passos amerikai író (1896-1970) eleinte balos, sőt szélsőbalos, aztán az ötvenes években jobbos lesz, és Goldwaternek meg Nixonnak kampányol. Vajon változott a személyiségtípusa? (Többükről itt írtam: https://mandiner.hu/velemeny/2018/08/jobboldali-irok).

Egyébként meg Ferenc pápa felé a fő kritikám nem az volt, hogy progresszív, liberális lett volna, hanem az, hogy káoszpápa volt, irányzatoktól és stílusoktól függetlenül. Emellett a hatalomgyakorlási technikáját kritizáltam, ami a „legjobb” abszolutista időket idézte a koraújkorból.

A lényeg, hogy szerintem tévedés politikai álláspontokat illetve egyházon belüli irányzatokat szorosan személyiségtípusokhoz kötni. Az elvi álláspontok nem biztos, hogy lefordíthatóak pszichológiai beállítódásokra, ráadásul ez determinizmus is volna.

A korai századok keresztény irodalma (például Euszebiosz Egyháztörténete) tele van az tanbéli „újítástól” való óvással, sőt annak átkozásával, hisz aki újít, és nem ragaszkodik a hagyományhoz (a 3-4. századról beszélünk, még a Bibliát sem állították össze egy kötetté!), az eretnek, akiket nagyon keresetlen szavakkal illetnek és átkoznak (lásd: „hangvétel”). Egyben ezek az írások biztatnak az „apostolok hagyományában” való kitartásra.

Szóval mindez nem személyiségtípus, hanem elvek és igazság kérdése.

A konklávét meg, s ebben egyetértek Hodásszal, bízzuk a bíborosokra és a Szentlélekre (bár azért lehetnek az embernek favoritjai, úgy hobbiból). Bár ezzel kapcsolatban volt XVI. Benedeknek egy megjegyzése, ami sokak gyomrát megülheti: „nem mondanám, hogy a Szentlélek választ pápát. Azt mondanám, hogy a Szentlélek nem irányítja közvetlenül a dolgokat, hanem inkább mint egy jó oktató, hagy nekünk teret, szabadságot, anélkül, hogy teljesen elhagyna minket. A Szentlélek szerepét sokkal rugalmasabban kell érteni, nem úgy, hogy közvetlenül diktálja nekünk, hogy kire szavazzunk.”