„Alászállt a poklokra” – mit jelent ez?

A nagyszombati nyugalomban elmélkedjünk test és lélek viszonyán! Azután vegyük fontolóra, mit jelent a halhatatlan a lélek – és hogy miért van vége a halállal az érdemszerzésnek.

A második isteni személy, a megtestesült Ige holtan fekszik a sírban. Mintha megpihenne a dráma csúcspontján. A keresztény ember most meglátogatja a szentsírt, Krisztus nyughelyét. Az Úr „alászáll a poklokra”, pontosabban a holtak országába. A katolikus egyház ilyenkor napról napra Nagy Szent Leó pápa elmélkedéseit is olvassa.

A nyugalomban lehet szemlélődni és elmélkedni. A kettő nem teljesen ugyanaz, de kapcsolatban vannak egymással.

Az elmélkedés értelmibb és aktívabb, a szemlélődés intuitívabb és passzívabb. Most inkább elmélkedni fogunk, hogy az segítse a szemlélődést. Elmélkedünk test és lélek viszonyán, arról, hogy mit jelent a lélek halhatatlanság, hogy mi volt Krisztus „alászállása a poklokra”, s miért van vége a halállal az érdemszerzésnek. Majd buzdítunk az elmélkedés utáni szemlélődésre.

Mindenekelőtt tehát alkalmat ad e nap arra, hogy elmélkedjünk test és lélek viszonyán. A modern felfogás szerint, ha materialisták vagyunk, akkor nincs lélek; ha pedig lélekhívők vagyunk, akkor a testünk esetleges, amiben csak „lakozik” a lelkünk.

A hagyományos felfogás szerint azonban nem a lélek lakik a testben, hanem a lélek a test formája, ugyanakkor a kettő egy szubsztanciát alkot, a testünk nem esetleges, hanem konstitutív eleme valónknak, mivel ezt jelenti az, hogy megtestesült lények vagyunk.

Edward Feser úgy írja le a testi halált mint „a test teljes amputációját”; a lélekről a halál leamputálja a testet, de a lélek csak a testtel teljes. Tehát „az emberi eleve sohasem teljesen testi, hanem van egy nem-testi vagy testetlen része, nevezetesen az elme a gondolkodási és akaraterő képességével. Ez a rész megmarad – pontosabban a szubsztancia, ami az embert alkotja, megmarad, erre a részre redukálva.” (Immortal Souls; A Treatise on Human Nature, 2024)

Márpedig a keresztény hitvallás szerint „hiszek a test feltámadásában”.

Aquinói Szent Tamás szerint pusztán filozófiai megfontolások mentén, az isteni kinyilatkoztatásra nem hivatkozva kimutatható, hogy a halál után az akarat már nem változtathatja meg alapvető irányultságát. És Aquinói felfogása szerint ha egy értelmes szubsztancia örökké Istenhez kötődik, az üdvösséget jelent, míg ha örökké valami máshoz kötődik, mint Istenhez, az azt jelenti, hogy elkárhozott.

Mindezek a intellektuális megfontolások magukon túl mutatva személyes kapcsolatra hívnak. A kommunikációkutatás egyik első fenegyerekét, A Gutenberg-galaxis szerzője, Marshall McLuhan, aki konvertita katolikus, azt írta: a személyes hit „nem fogalmak kérdése, hanem észlelésé, egy azonnali realitásé”. Szerinte „akik Isten szavát egy gyönyörű elvnek vagy koncepciónak tartják, hamar elveszítik azt. Akik viszont érzékelhető, közvetlen valamiként tekintenek rá, amivel érintkezni lehet, és ami rezonál, azok alkotják a ’jó földet’”. (The Medium and the Light; Reflections on Religion.)

A kereszténység lényege a személyes kapcsolat azzal, „Aki Van”, akiben létezés és lényeg azonos, a létezés a lényege; a személyes Istennel, aki kapcsolatba lépett velünk, és maga is megtestesült, ezzel nem csak „leereszkedve” közénk, hanem minket, embereket is „felemelve”. Meghalt és eltemették; itt tartunk ma, nagyszombaton. De aztán „meghalván az élet a halálon úr lett.”

A teljes emlélkedés az első kommentben található linken olvasható, kitérve, arra, hogy mit jelent az, hogy az Úr leszállott a poklokra halála és feltámadása közt.

Egyben ajánlom a Mandiner teljes nagyböjti elmélkedés-sorozatát, számos szerzővel.