A Notre-Dame és az egyházi minimalizmus – válasz Kuzmányi István Magyar Kurír-főszerkesztő cikkére

Kifogásolja a Magyar Kurír katolikus hírportál főszerkesztője, Kuzmányi István (diakónus), hogy erős hangnemben mentem neki a Notre-Dame új oltárának, minthogy nem tartom jó iránynak az egyházi művészetben, építészetben és liturgiában a minimalizmust. Kuzmányi úgy keretezi a kérdést, mintha abban egy nem szakember (én) vitatkozna szakemberekkel (liturgikusokkal). Másrészt néhol stílusvitának állítja be a dolgot, de eközben a tartalommal is vitatkozik.

Mint írja, belinkelve a Mandineren december 10-én megjelent cikkemet: „Félreértés ne essék, nem azzal van baj, hogy valaki véleményt fogalmaz meg (ha az még negatív is), nem is azzal, hogy valaki vitatkozni szeretne a látottakkal, hanem azzal, amikor egy világi lap újságírója úgy nyilatkozik meg, mintha liturgikus szakember, a liturgiáért felelős vatikáni dikasztérium főmunkatársa lenne.” Majd később kifejti, hogy a dolog felett a Francia Püspöki Konferencia Liturgikus Bizottsága diszponált, meg az érsek által felállított munkacsoport, és hogy jövök én ahhoz, hogy ebbe beleszólok.

Nos, Kuzmányi felütésével több gond is van. De ezek kifejtése előtt még egy mellékes tényezőről szót kell ejtenem. 2009-2013 között a Magyar Kurírnál dolgoztam (kiváló évek voltak, hálás vagyok értük), és Kuzmányi volt az, aki megérkezése után nem sokkal, mondvacsinált indokokkal kirúgott. Emellett a hírek szerint a szemlélekes körökkel szimpatizál. Szóval lehet, hogy mostani éles reakciójában szerepet játszik némi személyes érintettség.

Ami a cikkét illeti: ha Kuzmányi figyelmesen olvasta volna a szöveget, szemet szúrt volna neki, hogy indításként épp egy liturgikus szakportált idézek (New Liturgical Movement). És attól még, hogy én világiként egy világi portálon idézek egy liturgikus szakembert, attól az még egy liturgikus szakember állásfoglalása marad.

Emellett, teszem hozzá, a cikk megjelenése óta több papismerősöm jelezte egyetértését az abban írottakkal, némelyikük hasonlóan erős szavakat használva a minimalizmusra, mint jómagam. Egyikük az általam elítélt, gyerekkifestő-hangulatúnak mondott miseruhákat „legószínűnek” titulálta.

Kuzmányi ezek szerint még nem jött rá, hogy a szakértőkkel érvelni mindig nehéz ügy, mivel a szakértők nem szoktak egyetérteni. A liturgikusok sem. Látszik ez a köztük zajló, előző évtizedekben lefolytatott vitákból is.

Kuzmányi azt is részletezi, hogy mennyi idő, energia, jóakarat és pénz ment rá a Notre-Dame új liturgikus berendezéseire. Ez szép. De ettől még a végeredmény kiábrándító. Sokszor van ilyen, pocsék filmek rendezői is sokat dolgoznak munkájukon, aztán csak pocsék lesz az a film. Szóval az erőfeszítés, ami a Notre-Dame felújítása meg az új liturgikus berendezés mögött áll, megsüvegelendő, de annál szomorúbb, hogy mindez az erőfeszítés azt eredményezte, amit.

Kuzmányi szerint a nézőpontom felületes. Szerintem pont elég mélyen kifejtettem, miért gondolom, amit gondolok (és nem csak én gondolom így, hanem elég sokan), esztétikai és teológiai érveket felsorolva a minimalizmus ellen.

Azt is megjegyzi a Magyar Kurír főszerkesztője, hogy „a liturgikus ruha nem célja, hanem eszköze a szentmisének, az ünneplésnek, és ha leragadunk és megmaradunk az értetlenségünknél, pont a lényegre nem figyelünk”.

Fő célpontom nem a miseruha volt, ami a papság viselt a megnyitón, hanem az új liturgikus berendezés. Főleg nem állítottam és nem is sugalltam, hogy a liturgikus ruha célja lenne a szentmisének, Kuzmányi ezen a ponton is ferdít. Viszont pont amellett érveltem a cikkben – és ezek szerint efelett felületesen elsiklott Kuzmányi –, hogy a lényegre figyelést is segíti vagy akadályozza az, hogy milyen például a miseruha, vagy az oltár. Akik azt mondják, hogy mellékes a liturgikus berendezés művészi koncepciója, meg a miseruha, azok racionalista módon érvelnek, pont azt az érvelést hozzák, amit a cikkemben kritizálok. Szóval Kuzmányi az érvelésben egy lépéssel le van maradva: nem a kritikára válaszol, hanem még csak azt a propozíciót fejti ki, ami már meg van kritizálva.

Mindenesetre: a katolicizmus (és a keletiek) mindig tudták, hogy fontos a vizualitás és az érzékekre hatás. Aki szerint ez mellékes, az téved.

Egyébként meg ha a miseruha mellékes, és nem olyan fontos, akkor feltehetnénk a kérdést, hogy minek van. Akár tetszik, akár nem, a végső célokon túl a liturgia, benne a miseruha célja az ember érzékeinek megfogása, a zsigeri-intuitív ráhatás. Igenis számít a forma is, nem csak a tartalom. Esztétikai alaptétel a forma és tartalom egységének fontossága. A liturgiában pláne. A miseruha része a liturgiának.

Kuzmányi azt is írja, hogy: „valljuk be, mindannyiunknak ’megakadt’ a szeme az új elgondolású liturgikus ruhákon (amelyeket Henri Matisse festőművész alkotásai inspiráltak), és akár az új főoltáron is”.

Nos, nekem nem azért akadt meg rajtuk a szemem, mert „új elgondolásúak”. Pont elég ilyet láttam már, semmi új nincs bennük, és az sem fog meggyőzni, hogy Henri Matisse festőművész inspirálta a miseruhákat. Nem azért „támadtam meg” az egyházi minimalizmust, meg a szerintem infantilis, komolytanságot sugárzó miseruhákat, mert úgymond újak. Nem újak, az én életemben biztos nem, legalább fél évszázada velünk vannak. A legtöbb ma használt (középkori mintára készült) modern miseruha rendben van. Nem minden modern miseruha ellen intéztem kirohanást. De a lényeg, hogy az egyházi minimalizmus nem új, sőt akár réginek is titulálhatnánk. Ez a vita nem a régi–új tengelyen folyik.

Nem az a bajom eme megoldásokkal, hogy egyediek, hanem épp az, hogy nem azok, túlságosan is el vannak terjedve, ez egy tendencia, ami szerintem (és sok egyházi ismerősöm szerint is) rossz. Ha csak elszigetelt eset lenne a Notre-Dame új oltára meg miseruhái (meg a szörnyen felújított, lelketlen konferenciateremnek kinéző, berlini Szent Hedvig-katedrális), akkor visszafogottabb nyelvezetet használtam volna.

Az általam választott hangnemet, az erős kifejezéseket nem bántam meg, direkt és tudatosan írtam így, őszintén nem izgat, hogy Kuzmányi az olaszosan kenetteljes nyelvezetet szokta meg a belső körökben. Egyébként akinek nem tetszik a stílus, olvasson Szent Jeromost, na az ő stílusán „megakadhat” a szeme. Hozzá képest diplomatikus hangnemet használtam.

Kuzmányi külön felháborodva jegyzi meg, hogy korábban az egyházi minimalizmus új magyar „remekeit” is kritizáltam. Igen, azt tettem, és jól tettem. A jövőben is ezt fogom tenni. Mondjuk Kuzmányi kifelejti, hogy a témát körbejáró cikkünkben idéztünk az eme felújításokkal egyetértő szakembert is.

Kuzmányi István egyébként a szinodalitás és a világi hívek bevonásának nagy barátja és a klerikalizmus nagy ellensége, legalábbis annak állítja be magát. De amikor jön egy erős világi vélemény az egyházi minimalizmusról, akkor számára rögtön megfellebbezhetetlen a francia püspöki kar liturgikus bizottságának meg az érseki munkabizottságnak a döntése, amibe csak ne szóljanak bele a hozzá nem értő világi hívek. Csak én érzek itt némi ellentmondást?

A Kuzmányi által irányított portál korábban le bírta írni azt (pontosabban máshonnan átvett egy cikket, ami azt írta), hogy: „Szerencsés helyzetnek nevezhetjük, hogy Franciaországban az egyház és állam szétválasztásának egyik következménye, hogy a történelmi egyházi épületek állami tulajdonban vannak, így nem az egyháznak kellett kikönyörögnie a pénzt a felújításra, hanem ezt az állam állja, természetesen a rengeteg magánadománnyal megtámogatva.”

Ez bődületes baromság. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondolnak erről azok a körök, akik szerint az állam és egyház Magyarországon túlságosan össze van fonódva. Mert miközben a cikk szerzője (bizonyos Paksy Eszter) szerencsés francia állam–egyház-elválasztásról írt, valójában itt az állam és egyház senki által nem kívánt szoros kapcsolatáról van szó.

Hogy ne érjen a szakmaiatlanság vádja, Bozsóky Pál Gerő ferences szerzetes Az állam és egyház kapcsolati Franciaországban című kötetéhez (Agapé, 1992) utalnám Kuzmányit és Paksyt, melyből kiderül, hogy a mostani helyzet nem valamiféle szerencsés szétválasztás, hanem a francia állam radikális egyházellenességének és az egyházi javak elkobzásának az eredménye. Nyilvánvalóan félrement valami abban az állam–egyház-elválasztásban, ahol az egyházi javak jelentős része állami tulajdonba került, az egyház akarata ellenére, ezzel kényszer-összefonódást hozva létre.

Bozsókyt idézve: „A francia egyházpolitika viszontagságai következtében az egyházi/vallási célú épület lehet az állam, a megye, a város tulajdonában ha 1907 előtt épült, de lehet egyházmegyei egyesület, egy szerzetesrend, sőt akár egy magánszemély birtokában is.” Az 1907 előtt épült templomoknál a belső felszerelés is az épülettulajdonos tulajdona.

Nyár elején egy dél-franciaországi falusi plébános ecsetelte nekem szomorúan a helyzetet. Nyilván a világhíres Notre-Dame felújítására nem az egyháznak kellett kikönyörögnie a pénzt, de a falusi plébánosoknak bizony állandóan a helyi önkormányzattal kell ezügyben birkózniuk, márpedig ott sincs sok pénz, és sok polgármester nem éppen barátja az egyháznak. Szóval ez nem szerencsés helyzet, hanem inkább kereszt.

A képeken az általam kifogásolt új Notre-Dame oltár és miseruhák, valamint a sevillai katedrális lenyűgöző főoltára látható. Ez lehetne egy ideál.

A cikkem, amiről a vita folyik: https://mandiner.hu/kulfold/2024/12/szep-hogy-megnyilt-a-notre-dame-de-eleg-az-egyhazi-minimalizmusbol

Egy korábbi cikkem magyar példákkal: https://mandiner.hu/hirek/2018/02/templomfelujitasok-riport