Világtartó mese, avagy mitől forog a kacsalábon a palota?
(Előretolt Helyőrség, 2018)

„Én csak egy lüdércet láttam egy éjjel.
De hiszem, hogy látták.
Csak ma má nem lehet ilyeneket látni.
Valahova elhúzódtak…”
(Tankó József, Gyimes)

No, én tudom, hova húzódtak. El is mondom most nektek mindjárt. Azt is megtudhatjátok, mi az a kacsalábon forgó palota valójában, és miért forog. Mindezt azért, mert szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján volt a népmese napja.

Egyszer volt, hol nem volt egy folyó, a folyón túl egy tisztás, azon túl egy hegy, a hegy mögött egy sűrű erdő. Ha arra mendegélt volna a legkisebb szegénylegény, mint a régi időkben, s beért volna a sűrű erdőbe, a sűrű erdőnek is a legsűrűbbjébe, ahol olyan sűrű volt az erdő, hogy már nem látna semmit a sűrű sötétségtől, akkor egyszer csak rátalált volna a kacsalábon forgó palotára. Minden bizonnyal átjutott volna a strázsákon, felkapaszkodott volna a kacsalábon, s valamiképp bejutott volna a palotába, hogy megmentse a királylányt, megszabadítsa a királyt a gonosz boszorka átkától vagy valamilyen más, hősies tettet hajtson végre. Mostanában azonban, ha egyáltalán még bírná erővel az ilyesfajta, hosszú vándorutat, lenne, aki útba igazítja, beszélő kút, három öregasszony, s a róka, akinek enni ad, s ezért „jótett helyébe jót várj”, akkor sem biztos, hogy jó állapotban találná a palotát. Ha elhagyatva nem is, de egy alapos restauráció biztosan ráférne.

A sűrű erdő mélyén található, kacsalábon forgó palota ugyanis porfogó lett, nem látogatják követségek, nincs benne sem király, sem királylány, pókháló tartja össze mindenhol, s csak a legutolsó tornyában találna rá a legkisebb szegénylegény az öreg mesemondóra.

Ott, a kacsalábon még úgy ahogy forgó palota utolsó tornyában téblábol, tesz-vesz, teng-leng, éli napjait az Öreg Mesemondó, az öreg mesemondók közül az is az utolsó. Nincs egyedül, a kastélynak ez a szárnya nyugdíjasotthonnak is tekinthető. A többivel nem tudnak mit kezdeni, ráférne egy alapos felújítás és egy újrahasznosítási terv, elhordani is csak azért nem hordták el a környékbeliek, mert a környéken nem lakik senki, és megállítani sem igen tudták volna az őrült pörgés-forgást (pedig régen volt erre is tudomány), ami még így, berozsdált, olajozatlan lábon is szédítő volt, hát milyen lehetett új korában!
Laknak itt még ugyanis más szerzetek is, bányák törpéi a Kárpát-medence hegyvidékeiről, akadnak tündérek (Tolkient nem olvasták sem a törpék, sem a tündérek), A háztartást a három öregasszony vezeti, akiket régen szerencse volt, ha öreganyánknak szólítottunk, a nyugdíjuk nem sok, beérik a kevéssel is. A vizet a beszélő kútból húzzák, s kisebb vadaskert is akad is, itt a róka, a farkas, egy tóban is az aranyhal. Itt bújdokol mostanában a Csillagszemű Juhász, s a lidércek is ide húzódtak, itt unatkoznak, ijesztgetik egymást, mert nincs jobb dolguk.

Egyszóval itt húzódik meg az egész bandéria, a jeles társaság, de láthatóan lógatják az orrukat, dohogva kapcsolják ki a tévét az esti híradó és az esti mese után, „mese ez még egyáltalán?”, kérdezi az Öreg Mesemondó, majd a szakma kihalásán mormog, „régen minden jobb volt”, és „egy sem maradt belőlünk”. Örülnének minden bizonnyal a szegénylegénynek, akadna neki talán egy kicsit elsárkányosodott királyleány is, a cipellői ott sorakoznak a szekrényben, de nem jönnek már erre se szegénylegények, sem királyfiak, akik megismernék, melyik illik a lábára, porosodik hát a kollekció. Kikérdeznék a szegénylegényt, hogy mi a világ állása, habár ők is tudják, s inkább kártyáznának tovább magukban, ultim van, húsz-száz, kontraparti, legyen betli, rendben, mehet, de ha terített, mégsem játsszuk le, annak nincs sportértéke.
Talán már csak a mesepszichológus tudna mit kezdeni a díszes társaság depressziós spleenjével, de hát régen ők maguk voltak a pszichológusok, a lelki gyógyír a bajokra, azzal, hogy a mesében játszottak, mit nekik mesepszichológus.

Mert milyen élet az ilyen, kihalt a szakma, nincs már rájuk szükség, várhatják a végzetet a világ végéig. Csak olyankor csillan fel a szemük, amikor valahol kinyílik egy mesekönyv, beérik már a 77 magyar népmesével is, s akkor gyorsan mennek színházat játszani a gyermek szeme elé, bárhol azonnal ott tudnak ugyanis teremni az itt lakó óriás és hétmérföldes csizmája segítségével. Szegény óriás csak úgy fért el a kastélyban, ha a lovagtermet és a felette lévő, egykori tróntermet egy helyiséggé varázsolták, kibontották a födémet, hiába, semmi sem az már, amire kitalálták, mit szólna az öreg király.

Leginkább persze az vidítaná fel őket, ha akadna még a lenti világban, aki nem könyvből mesél, meg nem olvassa a mesét, ennek a mesének is az első pár sora írásban barokkosan túlírtnak hat, de ha élőszóban mesélnék, akkor rögtön rájönne a hallgatóság, mire volt jó az ilyesfajta szószaporítás, mert ahogy halad befelé a szegénylegény a sűrű erdőbe, úgy halad vele együtt a figyelem is, főleg ha egészen halkra vesszük a szót, mire a közepére ér a legény. De hát ki ismeri ma már az ilyen furfangos, szakmai fogásokat – legyint az öreg mesemondó. És szép, szép, hogy gyermekeknek kell megelevenülni még néhanapján, de régen komoly felnőtt társaságok számára játszottak. Az öreg mesemondó vagy valamely kollégája volt a rendező – minden faluban volt legalább egy – s a többiek a színészek. S nem felolvasták a mesét, hanem mesélték, másfél óra hosszan, s úgy alakították, ahogy épp ott jónak látták. Leírni a mesét? Az már a hanyatlás kényelmének jele. Hálásak ők a mesegyűjtőknek, de azért haragszanak is rájuk, a mese megmerevedik ugyanis a lapokon.

Küldöttséget kellene menesztenünk a sűrű erdő mélyén kacsalábon forgó palotába, kiengesztelni a díszes társaságot, nem lenne nehéz, kicsit az önérzetükre kellene csak játszani, megérdemelnének pár jó szót, és a munkásságukat elismerő kitüntetés helyett meg kellene hívni őket ide-oda. Téli estéken, nyári éjszakákon szívesen mesélne az öreg mesemondó, s játszanák, amit mond, a meséje béli szereplők.

Csak hát ma már a téli estéken és a nyári éjszakákon is más elfoglaltságunk akad, nincs annyi időnk, mint a régieknek, pedig ők is örökké dolgoztak, s az eget sem szemléljük azzal a kontemplatív tekintettel, amivel egykor a pásztorok, akiknek idejük is volt rá bőven, meg még látniuk is volt mit az égen, és még az agyukat is járatták a nagy strázsálkodásban, mindenféle meséket kiötölve az égről, csillagképpé kötve össze csillagokat, történetekké csillagképeket. Mit tudtak ők a görögökről, volt nekik saját fantáziájuk, nem volt szükségük a görögökére. S ha bementek a városba, ott is értették az égről szóló históriáikat, mert nem zárta még fényburokba a várost sem a modernitás, nyitott volt még az égre, felfelé is néztek az emberek, nem csak a lábuk elé.

Mert ki sejti ma már, hogy a kacsalábon forgó palota az nagyjából az egész kozmoszt felöleli: a forgó palota az éjszaka folyamán körbeforgó, csillagos ég, de azon belül is a Kisgöncöl, azaz egyik régi népi nevén a Tündérasszony Palotája, melyben található a Sarkcsillag, azaz az Ég Köldöke, a kacsaláb pedig az égig érő fa, a világ tengelye, ami nyilván az Ég Köldöke felé mutat.

A szerencsepróbálók sem kisebb feladatra vállalkoztak, mint hogy oda felmásznak, s lehozzák az égről a csillagot. Egykoron úgy álltak sorba a vállalkozó szellemű szegénylegények és királyfiak, társadalmi különbségekre való tekintet nélkül, hogy felmásszanak az égig érő fára, fel a palotába. A mesemondók meg az ő történeteiket is felhasználták – hacsaknem ők váltak később mesemondókká. Ma már viszont nem igazán akadnak, akik megmásznák az égig érő fát, s a kacsalábon forgó palotát sem találjuk az égen, pedig kiszúrja a szemünket, ha kicsit kikukucskálunk a fényburokból.

Pedig azt a palotát az forgatja, s tartja tisztán, attól serénykednek benne a lakói, hogy itt, lent, eme kedves árnyékvilágban szükség van rájuk, hogy szövik róluk a szófonatokat, mesélik őket. Azt a palotát a meseszó forgatja. Azt pedig ugye senki nem akarhatja, hogy a palota ne forogjon tovább, végleg berozsdáljon a világ tengelye, s egy éjszaka – hol volt, hol nem volt, óvatlan pillanat – utolsót nyekkenjen a kozmosz.

(Megjelent: Előretolt Helyőrség, a megyei lapok irodalmi-kulturális melléklete, 2018.09.29. Köszönet az indirekt inspirációért leginkább Agócs Gergelynek és Bödők Zsigmond Harmatlegelőjének, amit Bödők Gergely adott kölcsön.)