A napfényizmus eltörli a Délt Amerikában, és a jelenoreintációjú fogyasztói liberalizmust erősíti

„Harminc évvel ezelőtt Peter Applebome, a New York Times újságírója könyvet írt az amerikai Délről. A mű címe – Dixie Rising: How the South Is Shaping American Values, Politics, and Culture (Dixie felemelkedése: hogyan formálja a Dél az amerikai értékeket, a politikát és a kultúrát) – önmagáért beszélt. Applebome a kilencvenes évek közepének viszonyait vizsgálva azt látta, hogy déli származású politikusok – Bill Clinton, Al Gore, Newt Gingrich és Trent Lott – töltik be a legfontosabb kormányzati tisztségeket; látta, hogy a Mason–Dixon-vonaltól délre fekvő államok gazdaságilag és népesség tekintetében is virágoznak; látta, hogy az északkeleti régió hagyományos liberalizmusa meghátrál a „Biblia-öv” konzervativizmusa előtt; és látta, ahogyan olyan kulturális jelenségek, mint a countryzene vagy a NASCAR, kitörnek addigi korlátaik közül, és országos népszerűségre tesznek szert. Mindezek alapján arra a – természetesnek tűnő – következtetésre jutott, hogy a Dél meghódította Amerikát” – írja a The American Conservative-on Luke Nicastro.

Így folytatja:

„Épp ezt a könyvet olvastam a múlt héten, amikor értesültem róla, hogy Virginia újabb három konföderációs szobrot – vélhetően az utolsókat, amelyek még állami tulajdonú területen álltak – távolított el a richmondi Capitol Square-ről. Az egyik Stonewall Jacksoné volt; a másik kettő pedig a kevésbé ismert Hunter Holmes McGuire-é (egy sebészé, aki szorgalmazta, hogy a háborús orvosokat nem harcoló félként kezeljék), illetve William „Extra Billy” Smithé (tábornok és kormányzó, akinek mókás beceneve egy polgárháború előtti, postai útvonalakkal kapcsolatos, kevéssé ismert epizódból eredt).
Hogy Applebome évtizedes tézise esetleg felülvizsgálatra szorul, arra maga a tény utalt, hogy a hír váratlanul ért: nem azért, mintha bármi különös lett volna abban, hogy újfent sor került a damnatio memoriae – az emlék eltörlésének – egy újabb megnyilvánulására, hanem azért, mert egyáltalán maradtak még ledöntésre váró konföderációs szobrok.”

„A 2020-as „nagy ébredés” (a szélsőbalos Great Awokening) nyomán kibontakozó ikonoklazmus ugyanis az állam egyetlen szegletét sem hagyta érintetlenül, és ahol csak fellelte, eltüntette az Amerikai Konföderációs Államok fizikai nyomait – legyen szó Alexandriáról vagy Abingdonról, Hampton Roadsról vagy Harrisonburgról, Waynesboróról vagy Williamsburgről. Hat év elteltével azt hittem, a folyamat lényegében lezárult. Ráadásul volt valami természetes is ebben a jelenségben; sok tekintetben egy régóta zajló tendencia logikus – ha nem is váratlanul hirtelen és heves – betetőzését jelentette. (…)

Ezzel vissza is térek Applebome könyvéhez. Ezek a változások ugyanis nem csupán az „Old Dominionra” (Virginia államra) jellemzőek; szinte minden, a Mason–Dixon-vonaltól délre fekvő államban megfigyelhetők. Ráadásul nagyrészt magának a Délnek a sikere idézte elő őket. A gazdasági dinamizmus hatalmas mértékű betelepülést eredményezett, aminek következtében az őshonos déliek kisebbségbe kerültek a régió városaiban. Emellett a térség újonnan szerzett politikai és kulturális befolyása – valamint ideológiáinak „exportra” szánt tálalása – egyfajta homogenizációhoz, a sajátos vonások eltűnéséhez és a múlttól való elszakadáshoz vezetett. Nem állítom, hogy ezt teljes egészében vagy akár szükségszerűen sajnálni kellene; az új erők beáramlása, valamint a múltba révedő bezárkózás felváltása optimizmussal és a változásokra való nyitottsággal segített felszámolni azt a csúf rasszizmust, amely még a Jim Crow-korszak lezárulta után is sújtotta a Délt.

Az eredmény azonban az, amit Scott Greer író (és a TAC rendszeres szerzője) „sunbeltizmusnak” nevez (fordíthatjuk „napfényizmusnak”; a Sunbelt a „napfényövezet” neve Amerikában); szerinte ez a szemléletmód nagyrészt felváltotta a régi Dél képét: „A »vesztes ügy« (Lost Cause) és az ültetvények felidézése helyett – magyarázta egy közelmúltbeli cikkében – napsütést, külvárosokat és út menti bevásárlóközpontokat juttat az eszünkbe. A sunbeltizmus optimista, kisbetűs konzervativizmust képvisel, és a jelenre összpontosít. Meghatározó jelmondata: »Az élet szép«.” Bár látszólag tökéletesen illeszkedik a Trump-korszakhoz, összeegyeztethető a politikai liberalizmussal is: Virginia mára határozottan „kék” (demokrata) állammá vált, Észak-Karolina és Georgia pedig lassan, de biztosan balra tolódik.

A sunbeltizmus vált az amerikai élet meghatározó, uralkodó irányzatává. Amennyiben tehát alapvetően déli jelenségről van szó, Applebome tézise továbbra is érvényes lehet. Ugyanakkor olyan valóságot teremtett, amely az előző generációk számára felismerhetetlen lett volna, és igazolja számos borúlátó regionalista régi sejtését.

„A baj az” – vélekedett már 1975-ben Marshall Frady, a kiváló újságíró –, „hogy miközben a Dél átalakul »What-A-Burger« autós éttermek és lakótelepi pusztaságok világává, mintha érzéstelenítenék: észrevétlenül fosztják meg múltjától és emlékeitől, identitását pedig elmosódottá teszik.” Így – jegyezte meg némi melankóliával – „az ottani élet bőséges és sokszínű lehetőségeinek – a szelídtől a barbárig, a jótól a rosszig terjedő – egykori, orgonahangszínre emlékeztető gazdag skálája mára a középső C-hang kényelmes, egyhangú tónusára szűkült.”

Ha érdekel az amerikai Dél, az egykori Konföderáció, olvasd el Az amerikai Dél – Régi rend az Újvilágban című kötetemet! (Kiadta a Rubicon Intézet.)