Elhunyt Wendell Berry, a teremtésvédelem és agrárius gondolat egyik utolsó amerikai képviselője, globalista helyett lokalista

„Környezetvédő (conservationist), farmer, a vadon kedvelője és agrárius vagyok” – vallja magáról Wendell Berry.[1] Máshol úgy ír: „kevesebb vagyok, mint amerikai, kevesebb, mint kentucky-i, de még kisebb vagyok Henry megyénél is, leginkább a családommal foglalkozom, a szomszédaimmal és a földdel, amit naponta taposok”.[2] Wendell Berry kortárs amerikai népi író, az amerikai „harmadik út” képviselője. Szerette John Lukacs és Roger Scruton,[3] és szeretik az (új) amerikai paleokonzervatívok,[4] bár ő maga meglepődik ezen. Ő Wendell Berry: farmer, író, az utolsó déli agrárius, 18 szépirodalmi kötet (regények, versek, novellák) és 37 esszékötet szerzője. Mit is takar az agrárius gondolat, kicsoda Wendell Berry és mit gondol a teremtésvédelemről?

Wendell Berry Kentuckyban született 1934-ben, egy jogász végzettségű dohányföldes gyermekeként. A Stanford Egyetemen kreatív írást, a New York Egyetemen angol szakon tanult, és egy ösztöndíj keretében megjárta Olaszországot és Franciaországot is, majd tanított a Kentucky-i Egyetemen. Írónak készült, ezért is ment egyetemre New Yorkba: hogy bejárja az amerikai írók királyinak vélt útját, miszerint a sok kaland és tapasztalat a metropoliszban vár rájuk, ahol az élet zajlik, ahol hírnévre tehetnek szert. Wendell Berrynek azonban egyre jobban hiányzott a korábban elsajnált otthon, hiába marasztalták olyanok, mint Tom Wolfe; végül 1965-ben családjával hazaköltözött Kentuckyba, a saját farmjára, ahol modern technológiát csak minimálisan használva igyekszik gazdálkodni, így például lóval szánt.

Wendell Berry művein végighúzódik egy nagy, meghatározó ellentétpár, amelynek kiindulópontja az agrárius gondolat és életmód szembeállítása az indusztrializmussal. A további, egymással szembenálló fogalmak mind a kettő közül valamelyikkel vannak kapcsolatban, úgymint: agrárius–indusztriális; vidék–város; föld–gyár és bolt; kölcsönös függés–kapitalista verseny; a korlátok elfogadása vagy korlátlan növekedés; lokalizmus– hazátlanság; közösség–individualizmus; kicsi–nagy; sokoldalú amatőrség vagy specialista professzionalizmus; beágyazottság–elidegenedés; hagyományos-vallásos tudás és tudományos tudás; s végül organikus szemlélet vagy mechanikus szemlélet, más szóval: test–gép.

Wendell Berry szerint az indusztrializáció és az azt jellemző, felvilágosult mechanikus világkép elszakítja egymástól az embert és a földet, az embert és a közösséget, valamint a testet és a lelket. Ahelyett, hogy elfogadná korlátainkat, a „földtúrás” alól való felszabadítást hirdeti, így viszont az ember elszakad attól, ami élteti, például fogalma sincs, hogyan készül az, amit megeszik, ráadásul úgy gondolja, hogy az korlátlanul rendelkezésre áll. Ez az állítólagos felszabadulás a gyáraktól, az ipartól való függést eredményezte.

A modern környezetvédelmi, elidegenedési és társadalmi problémák egyik gyökere szerinte az, hogy eltöröltük a lét nagy láncolatának régi elméletét, amely jól helyezte el az embert a világban, és nem tettünk a helyére semmit.[15] A világegyetem alapvető összefüggésrendszere márpedig nem a verseny, hanem a kölcsönös függés. A siker modern jelentése a természet legyőzése, korlátaink ledöntése. Ezzel szemben az agrárius gondolkodás elfogadja az adott világot isteni adományként, ezért nem hisz a korlátlan növekedésben.[16] Ebből is következik lokális szemlélete, a kicsi, helyi, emberi léptékű előnyben részesítése. Szerinte a modernitás válsága a racionalitás, valamint a „szükségletek és igények” válsága.[17]

Two Minds című 2002-es esszéjében Berry kifejti: a környezetvédők, filozófusok és tudósok folyamatosan arra figyelmeztetnek minket, hogy irracionálisan cselekszünk. Korunk a racionalitás kora kíván lenni. Azonban a racionalitás eltúlzása hiba, ugyanis így a „racionális ész” ignorálja a „szimpatizáló észt”. A racionális ész objektív, analitikus és empirikus, nem veszi figyelembe a tekintélyt, a gyakorlati tapasztalatot, a vallást és az érzelmeket. A racionális ész „a tudomány, az ipar és a kormány hivatalos észjárása”, másként megfogalmazva „a kormány–vállalat–egyetem-tengely legkisebb közös többszöröse”. Ezzel szemben ott áll a szimpatizáló ész, ami elutasítja a racionális ész tudományosan igazolt tényekre szorítkozó korlátait. A racionális ész exkluzív, a szimpatizáló ész inkluzív. A racionális észt nem érdeklik a helyi „kulturális tájképek”, a szimpatizáló ész viszont pontosan érti azok fontosságát, így szívesen alkalmazkodik is hozzájuk. A racionális ész irodai ész, a szimpatizáló ész azonban kültéri ész (újabb duális ellentétpár: indoor–outdoor), a racionális ész az elemzés, magyarázat és manipuláció esze, a szimpatizáló ész a teremtményi mivolt gondolkodásmódja. A racionális ész azonban úgy gondolja, hogy a teremtmények nem mások, mint gépek. A racionális ész a kockázat, a veszteség és a szenvedés elkerülésére koncentrál. A szimpatizáló észt viszont a tapasztalat, a hagyományos történetek, mások tudása, az otthonosság, az együttérzés, az elköteleződés és a hit formálja. A racionális ész materialista, praktikusnak hirdeti magát és a centralizációt szolgálja. A szimpatizáló ész ellenben elfogadja, hogy a világ és az élet véges, töredékes, esendő, kibogozhatatlan összefüggések határozzák meg. A szimpatizáló ész tisztában van határainkkal, s ezért a kisebb, az emberi lépték a mértéke.

Ahogy szerzőnk az Our Only Worldben fogalmaz, arra figyelmeztetvén, hogy az analitikus gondolkodás sajátja a formátlanság: „Az anatómia görög eredetije boncolást jelent, az analízisé pedig szétszedést. A két szó alapvetően ugyanazt jelenti. Egyik sem sugallja az integritás tiszteletét. Szerintem a két kifejezés legközelebbi ellentéte a görög poiesis, ami létrehozást, teremtést jelent, s amiből az következik, hogy a költő munkája, akárcsak a szerzőjé vagy a készítőé, szükségszerűen ellentéte az anatómusénak és az elemzőjének.”[18] A társadalmi szétesés, fragmentáció egyik oka a racionális ész specializációja: az agrárspecialisták például nem gyakorló földművelők, hanem egyetemeken tanító, elméleti emberek, akik nem résztvevők, hanem megfigyelők (vagy még azok sem). A specialista márpedig semmihez sem ért igazán. A professzionális specialisták, azaz a modern értelmiségi elszakadt a földtől. A megoldás az lenne, ha kénytelenek lennének helyben élni és folyamatosan helyben kellene tesztelni elméleteiket, s imigyen felelősséget kellene vállalniuk azokért (mindez – tesszük hozzá már mi – teljes ellentétben áll azzal, ami a „független értelmiségi” mítoszából a függetlenségre vonatkozik, az ugyanis épp a függés eme hiányát értékeli fel tévesen).[19]

Berry az agráriusokat visszamaradt, reakciós relikviáknak tartó elképzelésekre reagálva elutasítja a modern tudomány és ipar elméletét, különösen azon feltételezését, hogy a progresszió – beleértve a technikai haladást is – elkerülhetetlen volna. Szerinte ez a feltételezés nem tudományos, hanem az „elszigetelődött akadémikus luxusa”. Mint írja: a vidéki gazdálkodókat ma a társadalmi hierarchia aljára képzeljük. Berry ugyanakkor nem állítja, hogy ezek a gazdálkodók romantikusan idilli életet élnek (saját tapasztalatából tudja, hogy ez nem igaz), és nem akarja őket hősökként sem felmutatni. A vidéki gazdálkodókkal szembeni lenézés szerinte abból a feltételezésből táplálkozik, hogy a szabadban végzett kétkezi munka alacsonyabb rendű az irodai és elméleti munkánál, s hogy életünk egyik fő célja a befektetett munkaerő lecsökkentése, megtakarítása. A mezőgazdaság iparosítása az embereket gépekkel és vegyszerekkel helyettesítette, az embereknek pedig „jobb munkát” kínált a gyárakban vagy irodákban. Mindezzel szemben Berry hangsúlyozza, hogy a jó gazdálkodás összetett és nehéz művészet. Máshol pedig arra is kitér, hogy az emberek (főleg a fiatalok) elszipkázása hogyan rombolja le a helyi vidéki életet: megszűnik a lokális emlékezet, a helyi tudat, aminek záloga a folytonosság – végül megszűnik az emberi közösség is.[20]

Ehhez kapcsolódik a modern oktatás kritikája: a modern oktatás fő problémája, írja Berry, hogy a munkaerőpiacra „termeli” az embert, túl gyakorlati és specialista, ahelyett, hogy az egészet szemlélné. Ráadásul célja nem az, hogy helyben maradjanak az oktatottak, hanem arra bíztat, hogy a szülőföldtől távol építsünk karriert, ezzel is az atomizációt szolgálva.[21]

Berry a tagja volt a Fellowship of Southern Writersnek (Déli Írók Társasága), elnyerte a National Humanities Medalt. 2013-ban az Amerikai Művészetek és Tudományok Akadémiájának ösztöndíjasa volt, 2014-től haláláig pedig az Amerikai Művészetek és Irodalom Akadémiájának tagja volt. Berry megkapta a 2013-as Richard C. Holbrooke Kiemelkedő Teljesítmény Díjat is. 2015. január 28-án ő lett az első élő író, akit felvettek a Kentucky Írók Hírességeinek Csarnokába.

A poszt a Kommentár folyóiratban 2020-ban megjelent esszém, egyben Az amerikai Dél – Régi rend az Újvilágban című kötetem vonatkozó fejezetének részlete.

Folytatása következik.