Nem, nem kell bocsánatot kérni az előző 16 évért: reagálás Babarczy Eszter posztjára

Folyik a – mondjuk így – „szembenézetés”, a gyóntatás a baloldali értelmiségi körökben, például a Litera irodalmi portál is hirdetett egy Nagyon sajnálom című sorozatot, amiben Győrffy Ákos költő, a Mandiner egyik szerzője megírta, hogy az egész nagy szembenézősdi szerinte – ha jól értem – egy giccs, és értelmetlen. Szerinte csak büntetőjogi értelemben van értelme szembenézésnek, tehát aki bűncselekményt követett el, az menjen börtönbe, ennyi.

Erre Babarczy Eszter írt egy választ a Facebook-oldalán. Babarczy válasza, amiben tévesen „elnyomásnak” nevezi az előző 16 évet, szimptomatikus, mert lényegében egy dolgot alig tud elképzelni: hogy van, aki (2,4 millió ember, de négy éve több mint hárommillió, és köztük rengeteg értelmiségi és művész) nagyjából és egészében szívbő egyetértett az előző 16 év kormányzati politikájával, mivel jobboldali.

Babarczy azt írja:

„Én mindenekelőtt egy történetet várnék Győrffy Ákostól és mindenki mástól, aki az együttműködést választotta. Egy narratívát. Mit gondoltak, miben hittek? Miért nem látták, hogy vállalhatatlan dolgok történnek? Ezt a narratívát tisztelettel meghallgatnám, ahogy meghallgatnám minden Fidesz-szavazó narratíváját is (persze az ellenzéki narratívákat is, de azokkal amúgy is naponta találkozom). Ítélkezés nélkül szeretném tudni, mi vonzott valakit ehhez a gépezethez, mi tartja benne, miért azonosul, vagy ha nem azonosul, hogyan viseli el a kognitív disszonanciát? Jó célokat láttak? Tehetséges embereket? Érzelmileg azonosultak a retorikával? Lehetőséget kaptak? Reményt? Előrejutásra módot? Önmegvalósítási utat?”

Értik ugye: az, hogy egyszerűen jobboldali, konzervatív emberként szimpatikus volt az Orbán-kormány, tehát világnézeti egyetértés állt fenn (megint csak: nagyjából és egészében), az nem igazán jut eszébe Babarczynak, maximum szőrmentén meri felvetni. Odaírja persze, hogy „jó célokat” láthattak a Fidesz-szavazók, de inkább az merül föl benne, hogy „lehetőséget kaptak”, „előrejutásra módot”, meg „önmegvalósítási utat”. Később teszi csak fel a szörnyű kérdést: „De mi van akkor, ha valaki nem volt ellenzéki érzelmű? Ellenkezőleg, drukkolt a Fidesznek, a Fidesz sikerét kívánta?”

Egészen elképesztő, ahogy Babarczy rácsodálkozik, mint valami utolsó lehetőségre, hogy voltak, elég sokan, kormánypártiak az országban Orbán alatt. Egyszerűen egyetértettünk, egyet értünk a Fidesz-KDNP kormányzásával, ennyi, ennyire egyszerű. Miért nem lehet ezt elfogadni? A jobboldali emberek, köztük értelmiségiek, művészek, nem érdekből voltak jobboldaliak az előző 16 évben, hanem elvi meggyőződésből. Babarczy Eszter „kognitív disszonanciát” emleget, de hát ilyen nem volt, most sincs.

Babarczy „elnyomó államot” és „gyűlölködést” is emleget. De mi van, ha mi, jobboldaliak nem fogadjuk el ezt a baloldali narratívát, és szerintünk nem volt elnyomás, és nem volt gyűlöletkeltés? Az előző 16 év demokrácia volt, pont. És eme pozíciók mellett jól lehet érvelni. A baloldal meg az egész világon mindig gyűlölködéssel gyanúsítja a jobboldalt, úgyhogy ezt a vádat tisztelettel ignoráljuk.

Feltehetném azt a kérdést is: mi van a baloldali gyűlöletkeltéssel? A magyarok rendszerváltás, sőt 1946 óta tartó cseszegetésével, hogy nem elég érettek a demokráciára, „krokodilagyúak”, satöbbi? A jobboldaliak állandó megbélyegzésével, mint gyűlöletkeltők, kirekesztők, tanulatlanok? Mi van a baloldali előmenetelekkel baloldali kormányok alatt? Az oké?

Babarczy „kollaborálásról” beszél, mintha aki jobboldali lapoknál, intézményeknél dolgozott volna, filmet mert csinálni és hasonlók, az mélyen legbelül valójában szemben állt volna az Orbán-kormányokkal, és magában lesütött szemmel élvezte, amit kapott „a rendszertől”. Én nem tudom, egyes baloldaliak „megalkudtak-e”, de hogy hogy a magamfajták nem, és többek közt épp ezért, a megalkuvás elutasításából támogattuk a jobboldali kormányokat, az biztos. Nem akartunk megalkudni mindenáron a baloldallal, nemzetközi lobbikkal, a szomszédokkal, az EU-val, stb. Nekem tetszett Orbánék konfrontatív politikája, éppen erre vártam mióta az eszemet tudtam. És persze jobboldaliak voltunk 2010 előtt is. Egész életemben jobboldali voltam. 1998-ban a kecskeméti piaristák kollégiumába ünnepeltük a Fidesz győzelmét elsőévesként, miután megengedték, hogy fenn maradjunk a választások éjszakáján. Jobboldali voltam az egyetemen, 2002-2008 között is, és amikor ingyen, hobbiból írtunk jobboldali blogokat, akkor is.

Babarczynak azt is elárulom, hogy sok jobboldali értelmiségi ismerősöm szerint nem az volt a baj az Orbán-korszakkal, hogy Orbánék túl kemények voltak, hanem hogy nem voltak elég kemények. De ezt most nem tisztem megítélni.

Babarczy megjegyzi:

„De ez nem jelenti azt, hogy felmenthető az, aki úgy kollaborált, hogy másnak ezzel hátrányt, szenvedést okozott. Ilyen egyszerű az etikám: szenvedés-központú.

Nem ismerem Győrffy Ákost, nem tudom, okozott-e valakinek szenvedést vagy hátrányt. Írt-e lejárató cikket. [Felhívták közben a figyelmemet arra, hogy Pankotai Lili lejáratásában élen járt.] Használt-e minősíthetetlen nyelvezetet. Önmagában az a tény, hogy a Mandinernek írt, az én szememben azt jelzi, hogy magas volt a toleranciája a kormányzati korrupcióval és gyűlöletbeszéddel kapcsolatban.”

Később még megjegyzi a Mandinerről, hogy:

„A Mandiner sok fröcsögésnek helyet adott. Meglehet, éppen ez az egyszerű szabály: ahol fröcsögnek, onnan menj. Gyűlöletkeltéshez ne add a neved.”

Csakhogy szerintünk nem fröcsögött a Mandiner. Vagy ha igen, akkor a „fröcsögés” általános vonása a médiának, és mindenki csinálja. Amikor a 444 fikáz jobboldaliakat, az nem fröcsögés például? Csak mert a 444-en bőven előfordult minden, amit elvileg tilos, például bodyshaming, áldozathibáztatás, jobboldali nők nem nőnek nyilvánítása normatíve, az egyházak kifigurázása, Jordan Peterson kiröhögése s hasonlók.

A „lejáratásról” meg annyit, hogy ez gyakran a puszta kritika átnevezése. Ha tehát kritikusan írtunk Pankotai Liliről, akkor lejárattuk? Csak mert amikor a CEU budapesti Demokrácia Intézetéről írtam egy cikket, kiakadtak, hogy én lejáratócikket írtam – miközben a cikk 90 százaléka a honlapjukról vett idézetekből állt, a maradék 10 százalékban pedig elhelyeztem a demokráciafelfogásukat a létező demokráciaelméletek közt, teljesen higgadtan. De azért kíváncsi lennék a „fröcsögés” és „gyűlöletkeltés” Babarczy-féle definíciójára.

Babarczy Eszter szerint „közös döntés kell, hogy legyen”, hogy „milyen határt nem lép már át a polgár, tekintet nélkül politikai meggyőződésére, mert egyszerűen az ízlése nem engedi.”

Kinek a közös döntése? ÉS ki dönti el, mi ízléses és mi nem? Lesz egy testület? Csak mert a rendszerváltás után a baloldali értelmiség volt sokáig annak a nézetnek az advokátora, hogy az ízlés szubjektív, nincsenek objektív normák, s így tovább. Persze eközben a saját normáit számon kérte mindenkin.

Babarczy Eszter nem veszi észre, hogy egy szűk, baloldali közegnek ír, és ott tud mozgósítani. Olyan közös döntés meg, amire vágyik, sose lesz. Azért nem lesz, ami épp amúgy indokolhatná, azazhogy plurális demokráciában élünk, és nem lesz róla egyetértés. Jobb- és baloldal, konzervatívok, liberálisok, marxisták, radikálisok, más irányzatok hívei nem fognak egyetérteni abban, hogy mi gyűlöletkeltés és mi nem, és az értelmiség stílusigényeit sem lehet majd rákényszeríteni másokra. És természetesen vannak jobboldali értelmiségi körök (egyetemeken is), akik nem fognak baloldali igénybejelentésekhez csatlakozni.

Természetesen tud találni az ember olyasmit jobboldaliként is, amivel nem értett egyet a 16 év folyamán. De a baloldali felhívások nem részletekre kíváncsiak, ők az előző 16 év egészét utasítják el. Esendőség meg mindenhol van, jobboldali kormányokban is. Felesleges a rituális „szembe nézés”. Gyónni nem a Literán meg a baloldali közegnek fogunk, hanem a templomban.

Egyébként meg az Orbán-korszak, az előző 16 év Trianon óta hazánk legjobb 16 éve volt.